Közlemény

Sziasztok! Gondolom mindenkinek feltűnt, hogy régen hoztam részt. Ennek oka van, nem is egy. Nem szeretném részletezni, ez amolyan magánügy téma. A lényeg, hogy amikor tudom írom a következő fejezetet, de nagyon lassan készül, mert rettentően kevés időm van a fent említett dolog miatt. Igyekszem, és remélem, hogy akit érdekel a történet azt ez nem fogja eltántorítani attól, hogy tovább kövesse. Amint tudok jelentkezem és köszönöm a megértést. Puszi <3

Párbaj

Sziasztok! Először is nagyon sajnálom a késést, de több okból kifolyólag nem tudtam jelentkezni új fejezettel. Az egyik ok, hogy sajnos elég régóta nem érzem jól magam és folyamatosan vizsgálatokra járok, a másik pedig, hogy elég mozgalmas hétvégém volt, folyamatosan szerepeltem és koncerten is voltam, egészen pontosan két koncerten (voltam ByTheWay-en is). A másik dolog, amiről szeretnék beszélni, hogy sajnos azt veszem észre, hogy kevesebb visszajelzést kapok. Kérlek benneteket, hogy ha érdekel titeket a blog, akkor azt jelezzétek és írjátok le azt, hogy tetszik, vagy éppen azt, hogy min szeretnétek ha változtatnék, hiszen csak így tudok fejlődni. Csak akkor van értelme folytatnom, ha van érdeklődés, remélem ezt megértitek. Jó olvasást! Eszti:)

12. rész

-          Mondtam, hogy sikerül. – suttogta, ami megmosolyogtatott.

-          Nem mondtad. Csak sugalltad. – válaszoltam, mire halkan felnevetett majd elengedett szorító karjai közül.

*3 héttel később*

-  Még három versenyző áll a színpadon, de közülük csak 1 jut biztosan, párbaj nélkül be az ötödik élő adásba. Melyikük lesz a szerencsés? A ByTheWay? A Fat Phoenix? Esetleg Váradi Hanna? – húzta az idegeinket Istenes Bence, miközben én éppen erősen kapaszkodtam a mellettem izguló mentoromba, mert félő volt, hogy ha nem fogna, akkor összecsuklanék. -  Aki továbbjut, az nem más, mint….. a Fat Phoenix. – mondta egymás után, tagoltan a mondatokat a műsorvezető. Lehunytam a szemeimet és nem akartam elhinni, hogy a legjobb barátaimmal kell párbajoznom. Csak arra tudtam gondolni, hogy biztosan én esek ki. Megöleltem szeretett mentorom, majd lesétáltunk a színpadról. Hátul Robi mindenféle jó tanácsot adott, amire nem igazán figyeltem. Na jó, igazából semmire sem emlékszem abból amit mondott.

- Hanna! Hahó! Figyelsz? – kérdezett Robi miközben szemeim előtt hadonászott idegesen. Úgy látszik elbambultam.

- Sajnálom, de nem tudok koncentrálni. Megkereshetem Olivért? – tettem fel a kérdést, félve a választól miközben fejemet forgattam, hátha meglátom a szöszit, mire Robi arca megenyhült és talán egy halvány mosoly is megjelent rajta.

- Menj csak, látom, hogy ő tud megnyugtatni, nem az én tanácsaim. – lökött meg finoman jelezve, hogy induljak, ha még a kezdés előtt meg akarom találni a szőke fiút, én pedig megköszöntem neki, hogy nem tartott ott, hiszen igaza van, valószínűleg továbbra sem tudtam volna koncentrálni.

- Hanna! – hallottam meg Olivér kétségbeesett hangját, amikor kifordultam a folyosóról és megpillantott. Gyorsabban szedtem vékony lábaim és mikor végre odaértem hozzá, szorosan magamhoz öleltem a magas fiút. – Figyelj rám! – fogta hatalmas kezei közé könnyes arcom. – Hihetetlenül tehetséges lány vagy és ezt mindenki tudja. Rengeteg rajongód van, akik nagyon szeretnek téged, meg fogod csinálni, érted? Tovább fogsz jutni. – próbált nyugtatni, de ezzel valójában csak még feszültebbé tett. Most döbbentem rá, hogy én nem is akarok továbbjutni. Nem akarom kiejteni a barátaimat és nagy valószínűséggel ez nem is fog megtörténni, hiszen közel sem vagyok olyan jó mint ez a négy fiú.

- Ugyan Olivér. Sokkal jobbak vagytok nálam, esélytelen, hogy engem juttassanak tovább, és őszintén szólva nem is bánom. Ma én fogok kiesni és ennek így kell lennie. – mondtam ki, amit éreztem és rámosolyogtam a szőke fiúra, miközben egy utolsó könnycsepp gördült le fehér arcomon. Utoljára megöleltük egymást és már mentem is a hatalmas fal mögé, hiszen én kezdem a párbajt.

„It’s not hard to fall
And I don’t wanna lose
It’s not hard to fall
When you’ve flown like a cannonball.” – énekeltem az utolsó sorokat a dalból, majd mikor teljesen csend lett, hatalmas ováció tört ki. A következő pár percből nem sokat érzékeltem. Akkor eszméltem fel, amikor a fiúk elkezdték a Read all about it-et énekelni. Rettenetes érzés fogott el, amit nem tudok mihez hasonlítani. Nem is értem, hogy hogy kerülhettek ilyen helyzetbe. Rengeteg elszánt rajongójuk van. Akkor meg mi a fene történt? Nem tehetek róla, annyira megszerettem ezt a négy fiút ebben a pár hétben, ahogy sosem gondoltam volna, hogy sikerül. Csodálatosak voltak, ami nem meglepő. Rendbe szedtem magam és kisétáltam melléjük. Ya Ou mellé álltam, akin látszott, hogy mennyire ki van készülve, bár ezt valószínűleg csak én és a három társa vettük észre, hiszen jól álcázta, viszon a barátait nem veri át. Megfogtam a kezét nyugtatásként, és a négy mentornak szenteltem teljes figyelmemet, akik meg is kezdték az értékelést. Természetesen az állás 1:1 volt Alföldi Robi és Szikora úr szavazása után. Gabi a könnyeivel küzdött (mint általában) és mindkettőnket agyondicsért, de a végére a fiúkra tette le voksát. Geszti inkább velem szimpatizált, így a végeredmény 2:2 lett. Idegességemben a mellettem álló Ya Ou kezét szorongattam, ő pedig egy halvány mosolyt küldött felém. Meglepő, de megnyugtatott. Viszonoztam a gesztust, majd a borítékot fogó Lilura néztem.

- Mivel a zsűri nem tudott dönteni, ezért a nézők szavazatai alapján dől el, hogy ki nyerte a párbajt. – magyarázta Lilu az egyértelműt én pedig egyre jobban izgultam. A gyomrom összezsugorodott, a lábaim remegtek és izzadtak a tenyereim, ráadásul szegény Ya Ou kezét szinte összeroppantottam, de látszólag egész jól bírta. – Aki nem lehet velünk jövő héten, az nem más, mint… a ByTheWay. – mondta ki Lilu remegő hangon a mindenki számára hihetetlen szavakat. A stúdióban csend és feszültség uralkodott, senki sem értette a helyzetet (köztük én sem).  Hitetlenül csóváltam a fejem.

     - Nem igaz. Nem lehet igaz. Biztos csak valami tévedés. – motyogtam magam elé a szavakat könnyes szemmel és képtelen voltam felfogni a pár másodperce kimondottakat.

Ya Ou tudta, hogy nálam ez a mélypont ezért gyorsan magához húzott. Szorosan ölelve a félig kínai fiút tört ki belőlem a könnyáradat. Eközben mentoraink felálltak eddigi helyükről és felénk igyekeztek. Ya Ou elengedett, ezzel „átadva” mentoromnak, így már Robi karjai között folytattam a sírást.

    - Srácok, elérkezett a pillanat, hogy megnézzétek a legjobb pillanataitokat. – közölte Lilu elcsukló hangon, mire a négy fiú megfordult és a videót figyelték érdeklődve. Követtem példájukat, bár inkább csak meredtem magam elé. Kavarogtak bennem a gondolatok, de mindig ugyanarra jutottam: lehetetlen. Lehetetlen, hogy én jutottam tovább, hogy már nem lesznek velem a próbákon, nem mehetek be az énekórájukra. Minden pillanatban azt vártam, hogy valaki közölje, hogy ez csak egy rossz vicc, vagy felébredjek ebből a rémálomból, de sajnos egyik sem következett be. Úgy tűnik, bizonyos értelemben igaz az, hogy nem is az sír, aki kiesik, hanem az, aki továbbjut. Kijöttek a többiek és mindenki ölelgette egymást, ez a szokásos műsorbefejező. Valaki megfogta a vállam, mire én megfordultam.

    - Gratulálok drágám! Megérdemelted, hidd el. Egyszerűen nem is értem, hogy miért a két legtehetségesebb versenyző párbajozott. Teljesen mindegy lett volna, hogy ki esik ki, mindegyik helyzetben nagy lenne a felháborodás, a szomorúság és a csalódottság. – mosolygott rám barátságosan a fiúk mentora, majd magához ölelt és folytatta mondandóját. – Tudom, hogy most nagyon nehéz neked, hiszen nagyon szereted ezt a négy srácot, akárcsak én. Talán te vagy az, aki a legjobban kötődik hozzájuk ebben a versenyben és ez fordítva is igaz. Ők melletted maradnak és támogatnak majd téged, ebben biztos vagyok. – ez volt az a pont, amikor újra a sós cseppek mosták meggyötört arcom. Egyszerre éreztem bűntudatod, szomorúságot és ürességet és ez csak fokozódott, amikor megpillantottam a földön ücsörgő Olivért. Pontosan tudom, mennyit jelent ez neki, mennyit jelent ez mindegyikőjüknek. Nem bírtam ott maradni, gyors léptekkel indultam meg a színpad mögé, amit megtehettem, hiszen már csak percek voltak vissza a műsorból. Az öltözőm felé siettem, majd mikor odaértem becsuktam magam mögött ez ajtót. A lábaim immár felmondták a szolgálatot, ami miatt én a földre zuhantam. Könnyeim nem akartak szűnni, és bár tudtam, hogy nekem kéne erősnek lennem és nekem kellene vigasztalni a fiúkat, (végtére is ők estek ki, vagy mi) képtelen voltam megnyugodni. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy hiba volt beleegyeznem abba, hogy eljöjjek ebbe a versenybe, hogy már semmi sem lesz olyan, mint eddig volt. Nem lesznek közös próbák, nevetések, szombat, vagy éppen vasárnap esti bulik és az is lehet, hogy a fiúk sem ugyanúgy tekintenek már rám, mint eddig. Nem tudom meddig ülhettem a hideg padlón, amikor a nevemet hallottam egyre hangosabban, egy számomra már jól ismert hangtól. Pár másodperc múlva kinyílt az öltöző ajtaja és a szöszi lépett be rajta. Nem néztem rá, nem akartam tudni, hogy mit látnék a tekintetében.

- Hanna. – mondta halkan és szomorúan a nevem. – Ne sírj, kérlek. – húzott magához, mikor lekuporodott mellém a földre.

      - Ne haragudj rám Olivér. Én nem akartam. – szipogtam.

      - Ugyan, ne butáskodj már. Miért kérsz bocsánatot? Hiszen továbbjutottál! Gratulálok, és ne legyél szomorú.

      - Miattam nem teljesülhet az álmotok, miattam estetek ki és én tehetek arról, hogy most több ezer lány sír otthon a tévé előtt, vagy éppen itt a stúdióban. És az sem utolsó dolog, hogy ezek után biztos teljesen máshogy fogtok hozzám viszonyulni – folytattam tovább, figyelmen kívül hagyva előbbi mondatát.

       - Hanna, fejezd be. Semmiről sem tehetsz, sőt. Igen, kicsit szomorúak vagyunk, de nagyon örülünk, hogy neked sikerült. A rajongók meg hamarabb túl lesznek rajta, mint gondolod. Tudod, hogy miért? Mert téged is imádnak, nem csak minket. Az álmunk meg már rég valóra vált. Szóval fejezd be az önmarcangolást, mert egyrészt alaptalan, másrészt teljesen fölösleges. Egyikünk sem néz rád máshogy, ez miatt meg főleg nem. Nagyon örülünk neked. – mondta, én viszont még mindig képtelen voltam a szemébe nézni.

       - Semmi sem lesz olyan, mint eddig. Nem lesznek a közös énekórák, bulik és az a sok vicces próba. – ráztam a fejem, miközben a fejemben már elhangzott dolgokat ismertettem vele.

        - Nem változik semmi, hidd már el. Ha szeretnéd, az összes próbádon ott leszünk, a közös bulik pedig maradnak ha szeretnéd, ha nem. Ha akarnál se tudnál lekoptatni minket. – óvatosan megemelte az államat, ezzel kényszerítve, hogy zöld szemeibe nézzek. Hosszú percekig ültünk így az öltözőben, tartva a szemkontaktust. A szobában csend uralkodott. Olivér lassan közelített felém a fejével. Megszüntette a köztünk lévő távolságot és lágy puszit lehelt a homlokomra. Lehunytam könnyes szemeimet és éreztem, ahogy a szívem egyre hevesebben ver. Minimálisan eltávolodott tőlem, majd barna szemeimet kezdte fürkészni, amikben még mindig felfedezhetőek voltak a könnycseppek.

Összeszorítottam a szemhéjaim, majd szinte azonnal megéreztem, ahogy ajkait az enyémre nyomta. Sokáig ott tartotta, de nem csókolt meg rendesen. Nem lepett meg a dolog, hiszen régebben is volt rá példa, elég gyakran. Ez nem számít csóknak, viszont egy nagyon erős barátságnak a jelképe. Első alkalommal összezavarodtam, de tisztáztuk, így semmi nem változott. Néha megtörténik, de nem foglalkozunk vele. Elváltunk egymástól és homlokát az enyémnek döntötte.

     - Mennünk kell, mindjárt After X. – suttogta, majd egy utolsó puszit adott a számra és felkelt mellőlem. Nem álltam biztosan, remegtek a lábaim, ezért Olivér karjába kapaszkodva tettük meg a nem túl nagy távot. Szerencsére mindenki megértő volt velem és felfogta, hogy közel sem vagyok olyan állapotban, hogy kamerák elé tudjak állni, ezért hátul, a színfalak mögött foglaltam helyet és idegesen tördeltem ujjaimat. Az idő nagyon lassan telt, legalább egy napnak tűnt az az amúgy kevés idő, amit minden szombaton és vasárnap az After X-ben töltünk, ráadásul a fejem is fájt és szédültem is.

      - Hanna! – hallottam meg Lexi elkeseredett hangját, mire felé fordultam. Gyorsan rakosgatta egymás elé farmerral fedett lábait és kétségbeesett arccal fürkészett. Felpattantam eddigi helyemről, de hirtelen forogni kezdett velem a világ. Kicsúszott alólam a talaj, és az utolsó, amire emlékszem, hogy a hátam mögött levő Olivér és Lexi is idegesen a nevemet kiáltja és talán Ya Ou mély hangját is észleltem, majd teljes sötétség borított mindent.

Az első élő show

Sziasztok:) Egyértelműen megszavaztátok, hogy maradjon az eredeti történet Olivér főszereplésében. Remélem, hogy azok, akik az ellenkezőjét szerették volna továbbra is olvasni fogják a blogot. Sajnos mostantól nem fogom ilyen gyakran hozni a részeket, csak egy héten egyszer tudok új fejezettel szolgálni, hiszen nekem is iskola van, nem lesz annyi szabadidőm. Valószínűleg szombatonként fogok jelentkezni új résszel. Más: megkaptam az első díjam, amit lejjebb láthattok. Nem húzom az időt, jó olvasást! Eszti:)

11. rész

-           Mi? De hát én nem nézek rá. Vagyis ránézek, de ugyanúgy mit bárki más.. – magyarázkodott a szöszi, amire Ya Ou felemelte a kezét, jelezve ezzel, hogy befejezheti, mert őt semmivel sem fogja meggyőzni. Nem igazán tudtam hova tenni ezt a dolgot, ezért inkább nem is foglalkoztam vele.

Ya Ou

-          Kifelé! – mutattam az ajtóra ezzel jelezve Olivérnek, hogy beszélni szeretnék vele négyszemközt. Vette az adást, egyből a terem ajtaja felé indul én pedig követtem.

-          Mi ütött beléd haver? – szegezte nekem a kérdést mikor kiértünk a próba helyszínéről.

-          Ne már, tesó. Látom, hogy hogy nézel rá. Nem csak miközben énekel, hanem mindig. A vak is látja, hogy fülig szerelmesek vagytok egymásba. – magyaráztam neki azt, amit rajtuk kívül miden ember észrevesz. Még egy idegen is.

Olivér száját egy sóhaj hagyta el, majd megszólalt.

-          Ya Ou. Amióta az eszemet tudom, ő a legjobb barátom. Érthető, hogy közel állunk egymáshoz. De nem vagyunk szerelmesek.

Már éppen válaszoltam volna neki, hogy meggyőzzem arról, hogy márpedig szeretik egymást, de kinyílt mellettünk az ajtó.

-          Ne haragudjatok, nem akarlak zavarni titeket, csak éppen indulok haza és elköszönni jöttem. – szólt félénken Hanna.

-          Menjünk együtt. – ajánlottam fel, mire a barna hajú lány mosolyogva bólintott egyet. – Egy perc és jövök, bemegyek a cuccaimért és indulhatunk.

Hanna

*A főpróba napja*

A villamoson ülök, a Lurdy házba megyek próbálni. Holnap lesz az első élő show és már most rettenetesen izgulok. Az utóbbi három hétben minden nap voltam gyakorolni Alföldi Robival. Ő nagyon bízik bennem és ennek hangot is ad. A hibáimat elmondja, hogy orvosolni tudjuk a problémát, és ha valamit jól csinálok, megdicsér. Egyszóval számomra ő a tökéletes mentor, hiszen az sem jó, ha csak a rossz dolgokat hangsúlyozza, az meg talán még rosszabb, ha folyton csak a jót helyezi előtérbe.

-          Tessék csak. – engedtem előre egy idős nénit a megállónál, hiszen mindig is fontosnak tartottam a figyelmességet.

-          Köszönöm, kedvesem. – mosolygott rám, amit viszonoztam, majd miután leballagott a járműről én is leléptem a járdára. Nem gyalogoltam sokat, körülbelül 7 perccel később már a hatalmas épület ajtaját nyitottam ki. A portás ismerősen köszöntött, majd rutinosan szeltem át a keskeny folyosókat, amíg a már jól megszokott teremhez nem értem. Kettőt kopogtam rajta majd beléptem. Robi és az énektanárom mosolyogva köszöntött, majd egy rövid párbeszéd után hozzá is láttunk a próbához.

Először a kis helyiségben énekeltem el párszor a már agyon gyakorolt dalt, majd mikor Robi szerint elég volt, elvitt a székházba, ahol a többiek már javában dolgoztak. Mind a 12 döntős ott volt és mindenki azt várta, hogy végre sorra kerüljön. Ahelyett, hogy türelmetlenül toporogjak, mint a legtöbb ember, inkább a srácok keresésére indultam. Megkérdeztem egy statisztát, hogy nem látta- e őket, amire azt a választ kaptam, hogy épp most mennek a színpadra, hiszen ők következnek. Megköszöntem a segítséget, majd az épületben lévő legnagyobb hely felé vettem az irányt, mert szerettem volta megnézni a srácokat. Épp jókor érkeztem, amikor beléptem akkor kezdődött el a szám. A Blurred lines-t éneklik holnap. Már most látni rajtuk az izgalmat, az elszántságot és a félelmet. Leültem a nézőtérre és onnan figyeltem a négy fiút, akik otthonosan mozogtak a színpadon. Mivel tökéletesek voltak, párszor elénekelték a dalt és már szabadultak is a próbáról. Olivér egyből felém indult, a többiek pedig követték. Mind a négy fiú öleléssel köszöntött, a szöszi pedig közölte, hogy én következem és megvárnak, mivel valami közös programot terveztek mára. Természetesen azt már nem voltak hajlandóak elmondani, hogy miféle programról van szó. Én is viszonylag hamar végeztem, és mivel (szinte) csak dicséretet kaptam, elégedetten távoztam az épületből a négy fiú társaságában.
 

*Másnap*

Reggel nyolc óra sincs, de én már a villamoson utazom a székház felé. Szombat van, ami azt jelenti, hogy ma lesz az első élő show. A mentorházban azt hittem, nem lehet annál jobban izgulni, most viszont be kell látnom, hogy sokkal idegesebb vagyok, mint akkor. Másra sem tudok gondolni, minthogy alig több mint 12 óra múlva több millió ember fogja nézni azt a műsort, amiben szereplő vagyok. Félek, hogy elfelejtem a szöveget, a táncot, elrontom a belépést vagy hamis leszek. Így van Hanna, bíztasd még magad! Nem sokkal később már meg is érkeztem úti célomhoz és az öltözök felé siettem. Meglepetésemre a saját zugom nyitva volt, és mint kiderült, azért, mert a négy fiú bent üldögélt. Érkezésemre felkapták fejüket, köszöntek én pedig ledobtam a táskámat és már siettem is a színpadra. Én voltam az első, aki próbált. Éppen akkor végeztem, amikor Lexi bejött értem, hogy elrángasson ebédelni, aminek nem igazán örültem, hiszen egy falat sem ment le a torkomon, de barátnőm ragaszkodott hozzá, hogy rendesen egyek, hiszen kell az energia. Délután háromra értünk vissza, én pedig egyből a fodrászhoz igyekeztem, ami után a sminkes, majd a legvégén a stylist következett. Fél nyolcra már teljesen el is készültem és a srácok keresésére indultam, hiszen reggel óta nem is láttam őket.Az öltözőjük felé vettem az irányt. Jól sejtettem, éppen próbáltak lelket önteni egymásba, amikor beléptem.

-          Wow. Nagyon csinos vagy. – dicsért meg Olivér mosolyogva.

-          Ti se vagytok csúnyák. – néztem végig mindegyikükön, ők pedig nevetve megköszönték a „bókot”. Végül is tényleg nagyon jól néztek ki.

-          Gyerekek mennetek kell. – nyitott be Dorka, az egyik statiszta hozzánk. Olivérre néztem, aki látta a tekintetemből, hogy rettenetesen félek, ezért egy bíztató mosolyt küldött felém. Hazudnék, ha azt mondanám nem nyugtatott meg. Bár tudtam, hogy ő is iszonyatosan izgul, valamiért még is jobban éreztem magam. Mint kiderült, én leszek a harmadik fellépő, aminek bevallom örültem, hiszen nem kell órákat ücsörögnöm úgy, hogy a szívem a torkomban dobog. Mire feleszméltem, már a hatalmas ledfal mögött toporogtam, várva, hogy elkezdődjön végre a kisfilmem és besétáljak a több ezer ember által megtöltött nézőtérrel szembeni óriási színpadra. Hát eljött a pillanat, a fal kinyílt, én pedig magabiztosságot színlelve szedtem lábaimat. Hamarosan a zene is elindult, én pedig elkezdtem énekelni a már jól begyakorolt dalt. Feleslegesen féltem, nem rontottam el sem a szöveget, sem a táncot, sőt, ahogy én hallottam magam egy vagy két hamis hangom volt csak, ami szerintem belefér.

-          Csodálatos voltál! Nagyon jól mozogsz, mint tudjuk azért, mert régen táncoltál. Igazi színpadi jelenség vagy. Ha jól emlékszem talán három alig észrevehető hamis hang volt, ami azért valljuk be, még egy profi előadótól is nagy teljesítmény, valószínűleg ez a pár baki csak az izgalomnak tudható be. – kezdte el Gabi az értékelést.

-          Teljesen egyet értek Gabival, elbűvölő voltál. Nagyon jól állt neked ez a dal, gratulálok a választáshoz. – fordult mentoromhoz Geszti.

-          Nem tudom ti mit hallottatok, én nem emlékszem hamis hangra. Nekem a dal annyira nem tetszik, viszont hozzád valóban nagyon illett. Ügyesen megoldottad, illetve megoldottátok, összességében a produkciód nagyon tetszett. – dicsér meg Szikora Robi is, aki már jól ismert, hiszen folyamatosan a ByTheWay-es fiúkkal vagyok.

-          Én büszke vagyok magára, nem gondoltam, hogy ilyen jól fog sikerülni. Én láttam benne hibákat, hiszen megcsinálta már tökéletesen is a produkciót próbákon, de ez is egy nagyon szép teljesítmény volt. – mosolygott rám Alföldi Robi, amit viszonoztam. Lilu sétált mellém, feltett pár kérdést, amiben természetesen a négy barátom is szerepet kapott. Egy utolsó nagy mosoly a kamerába, majd végre vége is van a mai szereplésemnek. Hatalmas sóhaj hagyta el a számat, mikor beértem a backstagebe. Ya Ou várt rám és egyből karjai közé vont.

-          Nagyon ügyes voltál. – dicsért meg, amit megköszöntem neki, majd elindultam a többiek felé, akik sorra ölelgettek és kedves szavakkal illettek. Nincs is más dolgom, mint végigülni a műsort és szurkolni a többieknek.

*A döntés*

Elérkezett a pillanat, amikor kiderül, hogy ki az a 11 szerencsés, aki jövő héten is megmutathatja tehetségét. A lábaim remegnek, a gyomrom mintha lebegne, és akkor még jön ez az átkozott zene is, ami még idegesebbé tesz mindenkit, ráadásul Lilu és Bence húzzák az időt.

-          Aki továbbjutott a következő showba az nem más, mint… Csordás Ákos. – mondta ki Lilu Ákos nevét, mire ő megölelte mentorját, lepacsizott mindenkivel és indult is le a színpadról.

-          A következő szerencsés, aki szintén boldogan hagyhatja el a színpadot, az nem más, mint… A ByTheWay. – hallottam a számomra nagy örömet okozó hírt. A fiúk összeölelkeztek, majd Olivér rám nézett. Jobban ismerem, mint ő saját magát, tudtam mit akar mondani. „ Tovább jutsz, ne félj.” Ez az, amit mondani akart nekem, amit egy halvány mosollyal köszöntem meg neki. És valóban igaza lett, a következő név, amit kimondtak, az enyém volt. Alig hittem el, hogy sikerült. Olyan érzésem volt, mintha egy sziklát vettek volna le a mellkasomról. Gyors léptekkel haladtam a színpad mögé, ahol Olivér nyakába ugrottam. Szorosan ölelt és egy puszit nyomott a fejem tetejére.

-          Mondtam, hogy sikerül. – suttogta, ami megmosolyogtatott.

-          Nem mondtad. Csak sugalltad. – válaszoltam, mire halkan felnevetett majd elengedett szorító karjai közül.