A koncert

Sziasztok Drágák!:) Nagyon köszönöm a több mint 500 oldalmegjelenítést. Mostantól vasárnap, és szerdán hozok új részt, így egy kicsit rendezettebb lesz a blog. Szeretném, ha leírnátok a véleményeteket, hogy mi tetszik vagy épp mi nem, hiszen így tudom felmérni, hogy min kell változtatni, és mi az amit szerettek. Iratkozzatok fel, kommenteljetek. A részhez nincs hozzáfűznivalóm, jó olvasást!:)<3 Eszti

6. rész

Megértem a helyzetét, én is így tettem volna a helyében. Szükségem van rá ebben a helyzetben. Az is megnyugtat ha csak megölel vagy egy puszit lehel a homlokomra, vagy ha csak mellettem van. Elég a jelenléte ahhoz, hogy akár csak egy kis időre el tudjam felejteni a történteket. Nem ismerem régóta, de teljesen megbízom benne és tudom, hogy mellettem áll.

Mikor odaértem Ya Ou-hoz karjai közé vetettem magam, és könnyeim akaratomon kívül is utat engedtek maguknak. Ya Ou csak szótlanul állt és erősen tartott. Nem kérdezett semmit, nem vígasztalt. Elég volt, hogy ott volt velem. Mikor sikerült megnyugodnom még mindig öleltük egymást, ekkor megszólalt.

-        -   Elmondod mi történt? – tekintete tele volt aggodalommal és kétellyel.

-         - Olivér. – mondtam csalódottan.

-         -  Mit csinált? – kérdezte értetlenül miközben engem fürkészett csokoládébarna szemeivel.

-          - Ya Ou tudom hogy benne van a bandában. Tegnap este rákerestem és megtaláltam a saját dalotokat. Aztán megláttam Olivért és összevesztem vele. Ennyire még senkiben sem csalódtam mint most benne. Képes volt a legjobb barátjának egy évig hazudni. Ki tudja meddig csinálta volna még ezt?! – meséltem el neki a tegnap történteket, és szemembe újra könnyek szöktek.

-          - Sajnálom. Mikor először meséltél Olivérről akkor tudtam hogy ki is vagy. De Olivér még nem akarta elmondani neked én meg nem akartam ebbe beleavatkozni és…

-          - Ya Ou nem kell mentegetőznöd. Tudom hogy ez nem a te hibád. Te csak a barátodnak segítettél. Az egyetlen akinek nem tudok megbocsátani az Olivér.  De miért fáj ez ennyire?

-          - Tényleg nagyon sajnálom. – mondta őszintén.

-          - Haza akarok menni. Nem bírom tovább vele egy légtérben. – sóhajtottam egyet a mondat után.

-          - Hazaviszlek. – vágta rá egyből.

-          - Ugyan dehogy is. Majd felülök egy vonatra. Nem várhatom el még ezt is tőled. – engedtem meg egy halvány mosolyt magamnak.

-          - Ragaszkodom hozzá Hanna. – makacskodott tovább.

-          - Jó rendben. – egyeztem bele mert tudtam, hogy nem hagyná annyiban a dolgot.

-          - 3-ra érted megyek oké? – kérdezte.

-          - Oké. Addigra összepakolok. Nem mondod!?

Sokkal jobb kedvem lett Ya Ou-tól. Mikor visszaértem a nyaralóba Olivér a teraszon gitározott és énekelt hozzá. Imádtam amikor játszott, a hangját meg még jobban. Szemeim ismét megteltek könnyel. Ezért kell elmennem innen minél hamarabb. Köszönés nélkül viharoztam el mellette. Szobámban pakolni kezdtem a dolgaimat sötétkék bőröndömbe. Mikor végeztem elindultam a kapuhoz, hogy ott várjam meg félig kínai barátomat, de Olivér meglátott és egyből felém vette az irányt.

-          - Hova mész? – kérdezte.

-          - Haza. Különben is mi közöd van hozzá? – bunkóztam vele tovább annak ellenére, hogy nehezemre esett.

Még egy ideig nézett majd visszatelepedett előbbi helyére. A következő pillanatban Máté, Szonja és Lexi jelentek meg.

-          - Hanna te meg mit művelsz? – kérdezték szinte egyszerre.

-          - Haza megyek. Nem bírom tovább egy légtérben Olivérrel. – mondtam lekezelően a második mondatot, majd Olira néztem. A párbeszédet a szöszi a teraszról figyelve hallgatta végig, de ekkor megérkezett Ya Ou. Megöleltük egymást és be is ültem az autóba. Láttam Olivéren a szomorúságot, a megbánást, a megtörtséget. Egy könnycseppet véltem felfedezni hófehér arcán amit egyből le is törölt.

-          - Jól vagy? – kérdezte aggódva Ya Ou.

-          - Persze. – mosolyogtam és letöröltem egy éppen lefolyó sós cseppet meggyötört arcomról. – Menjünk.

Az út csendben telt, de nem volt kínos. Mikor a lépcsőház elé értünk Ya Ou kiszáll és kivette a bőröndöt. Udvarias férfi módjára felkísért és csak lakásom ajtaja előtt adta oda nekem a ruhákkal teli táskát.

-          - Köszönöm. Mindent köszönök. – mosolyogtam rá.

Közel húzott magához és szorosan megölelt. Egy puszit adott homlokomra majd elindult lefelé a lépcsőn.

*Egy hónappal később*

Ma van a pécsi koncert. Olivérrel azóta se beszéltem, bár ő folyamatosan hívogatott és üzeneteket hagyott.

-          - Elmész a koncertre? – kérdezte Szonja miközben belekortyolt egyet forró teájába.

-          - Nem. – mondtam határozottan. – Nagyon szeretném látni Ya Out de Olivért nem.

-          - Azóta sem beszéltetek?

-          - Dehogy. Ő próbálkozik de nem érdekel. – ittam bele én is a már kihűlt kávémba.

-          - Nagyon szeret téged Hanna és hiányzol neki. – válaszolt nekem őszintén barátnőm.

-          - Megbántott Szonja. Hazudott nekem. – mondtam szomorúan. - Inkább hagyjuk ezt a témát oké?

-          - Rendben. – sóhajtott. Elindultunk imádott kávézónkból és szerencsére barátnőm nem hozta fel többet a számomra kellemetlen témát. Siettem haza, hiszen neki kell állnom összerakni a dolgaimat, amiket Pestre szeretnék vinni, ezért Szonjával elváltak útjaink.

*pár órával később*

Egy óra múlva kezdődik a koncert. Én otthon vagyok és pakolok. Egy hét múlva költözök a fővárosba és nagyon várom már. A koncert kezdete előtt 2 perccel úgy döntök, hogy lesz ami lesz, odamegyek. Az út 15 perc volt. Mikor beléptem a klubba éppen a The Climb-ot kezdte el zongorázni egy sötét hajú fiú. Olivér észrevett és megörült, viszont hamar lehervadt a mosoly az arcáról. Egész koncert alatt engem nézett. Nagyon hiányzott már nekem, de még mindig haragudtam rá. Hiányoztak a több órás beszélgetések, a sok nevetés és az ölelése. Minden. De nem tudok neki megbocsájtani. Még nem. Koncert után a színpad mögé indultam. A folyosón egyedül Olivér állt és amint meglátott elindult felém, de én magabiztos léptekkel sétáltam el mellette. Ya Out kerestem és mikor megláttam a folyosó végén futva indultam el felé. Visítozva ugrottam barátom nyakába mire ő felnevetett és szorosan magához húzott.

-          - Nagyon hiányoztál. – mondtam neki.

-          - Te is nekem. – mosolygott, majd egyik pillanatról a másikra változott arca komollyá. Az oka a mögöttünk ácsorgó, könnyes szemű szöszi volt, aki idegesen viharzott el mellettünk az öltözőbe. Ya Ou lehajtotta fejét  és nagyot sóhajtott.

-          - Köszönöm, hogy eljöttél. – mondta mikor újra rám nézett.

-          - Ugyan. – mosolyogtam rá miközben barna íriszeit fürkésztem. – Haragszik rád Olivér? – kérdeztem meg azt, amit azóta akartam amióta eljöttem a koncertre.

-          - Nem. Ugyanolyan a barátságunk mint volt. Pontosan tudja, hogy ennek csakis ő az oka, így senkit nem is hibáztat. Az előző pedig.. Hát megértem, hogy rosszul esett neki. – mondta mire én kicsit megkönnyebbültem. – Gyere bemutatlak a többieknek. - kézen fogott és az öltöző felé kezdett húzni. Az szobába lépve a két idegen fiú egyből felállt és bemutatkozott.

-          - Szikszai Péter. De hívj csak Szikinek. – mosolygott kedvesen amit nevem elmormogása után viszonoztam neki.

-         -  Vavra Bence. De csak Beni. – mondta a legmagasabb fiú. Olivérre néztem, aki kedvtelenül nyomkodta telefonját tudomást nem véve a körülötte történtekről.

-          - Fiúk szerintem hagyjuk őket magukra. Lenne mit megbeszélniük azt hiszem. – mondta Ya Ou, majd mielőtt még ellenkezni tudtam volna elhagyták a szobát, így Olivérrel maradtam bent. Ekkor már nem volt nála a telefon. Csalódott szemekkel fürkészett, majd megszólalt.

-          - Sajnálom. Mindent. Hatalmas barom voltam, már látom. Hiányzol Hanna. Eddig nem volt olyan nap, hogy ne lettünk volna együtt, most pedig... Meg tudsz nekem bocsájtani? – beszélt szomorú hangnemben.

-          - Ne haragudj Oli de nem tudok. Még nem. Idő kell nekem és akkor talán menni fog de most még nem. – az utolsó szónál elcsuklott a hangom és a gombóc a torkomban csak növekedett.

-          - Értem. – mondta és lehajtotta fejét.

-          - Sajnálom. – mondtam majd elhagytam az öltözőt és a kijárat felé indultam.

Olivér

Elszúrtam. Nem tud megbocsájtani nekem. Igazából mit vártam? Hogy majd a nyakamba ugrik a történtek után? Könnyeim ismét folyni kezdtek mikor három barátom lépett be az ajtón.

-          - Sajnálom tesó. – mondta Ya Ou.

-          - Mindegy. – mondtam majd otthagyva őket kimentem az épületből. Igazából nem haragudtam senkire csak magamra. A folyosón látni Hannát, hogy mennyire örült Ya Ou-nak nagyon rossz volt. Régen mindig így reagált amikor hetekig nem találkoztunk valamilyen okból kifolyólag, és végignézni, ahogy most más karjaiba ugrik az örömtől sikongva elkeserítő. Az utóbbi időben nem változott meg a kapcsolatom Ya Ou-val a történtek ellenére sem hiszen tudom, hogy ő semmit sem tett. Akkor a folyosón viszont kicsit haragudtam rá. Vagy csak féltékeny voltam mert már nem én vagyok Hannának az a támasz aki mindig voltam? Nem tudom. Úgy éreztem, hogy elvette a legjobb barátomat. Pedig nem így van, már én is látom. Jól esett a friss levegő, kicsit megnyugtatott. Csak egy helyen tudtam igazán gondolkodni, ezért oda tartottam. Gyors léptekkel szeltem át a forgalmas pécsi utcákat mit sem törődve másokkal. Nem érdekelt semmi. Az sem, hogy a fiúk nem tudják hol vagyok, az sem, hogy korom sötét van. Csak egyedül akartam lenni és gondolkodni. Akár csak egy kis időre is, de elfutni a problémák elől.