Mentorok háza

Sziasztok:) Meghoztam a 10. részt, remélem tetszik. Azért este rakom fel, mert egész nap nem voltam itthon, illetve tegnap is meg ma is BTW koncerten voltam. Ez a rész egy picit rövidebbre sikerült, de kifejezi Hanna érzelmeit a versennyel kapcsolatban. Nem húzom az időt, pipáljatok, kommenteljetek, iratkozzatok fel, hiszen fontos nekem a visszajelzés. Jó olvasást!:) Eszti

10. rész

-           Összepakoltál már?

-           Persze.

-           Hát, akkor induljunk. – mondta mire egy nagy sóhaj hagyta el a számat és követtem a szőke fiú utasítását.

*Fejemben ezernyi gondolat kavargott, ami kezdett az őrületbe kergetni. Az egyik felem azt bizonygatta, hogy hatalmas hülye voltam, hogy belevágtam ebbe az egészbe, a másik viszont azt hajtogatta, hogy életem legjobb döntése volt. Az egyetlen baj az, hogy nem tudom melyiknek higgyek. Az egyik pillanatban úgy érzem, hogy most haza megyek, és nem csinálom tovább, a másikban pedig úgy, hogy beleőrülök, ha nem sikerül. Ezen gondolatok ellenére a dalomat énekelgetem minden másodpercben. Passenger - Let her go című számára esett a választásom, hiszen nagyon szeretem ezt a dalt. Kismilliószor elpróbáltam, csak hogy minden simán menjen, de még így sem vagyok teljesen nyugodt. A tény, hogy pár perc múlva a nevemet mondják, hogy Robi elé kell állnom és újra megmutatni magam félelemmel tölt el. Akárhányszor erre gondolok, testem minden szegletét átjárja az ijedtség és az izgalom érzete, a gyomrom összeszorul és libabőrös leszek. Ez az utolsó akadály. Itt dől el, hogy egy ország ismerhet meg, és azzal foglalkozhatok, amire mindig is vágytam, vagy az álmom szertefoszlik és erre Robi csak annyit mond, hogy ’sajnálom’. Itt már nincsen olyan, hogy rossz napod van, vagy megfáztál. Ha nem vagy egyedi akkor köszönik szépen de nem kérnek belőled többet. Igen, tudom, hogy minden versenyző ebben a helyzetben van mint én, de mégis olyan, mintha csak engem érintene ez a dolog ennyire mélyen. Bármelyik pillanatban szólíthatnak, és akkor a maximumot kell teljesítenem, vagy mehetek haza, vissza, a régi, unalmas életembe.*

- Váradi Hanna. – jött be egy statiszta a terembe, ahol várakoztunk. Ebben a pillanatban legszívesebben elfutottam volna. Remegő lábakkal álltam fel eddigi helyemről és indultam el a szobába, ahol Alföldi Robi és Keresztes Ildikó ücsörögtek és véleményezték a produkciókat. Mikor beléptem, próbáltam magabiztosságot sugározni, ami elég nehéz volt, hiszen arra is koncentrálnom kellett, hogy ne essek össze az izgalomtól. Mindketten rám mosolyogtak, majd egy bemutatkozás és a dal elmondása után végre elkezdhettem azt, amiért valójában itt vagyok. Éneklés közben próbáltam kizárni a külvilágot, ami nagyjából a dal felénél sikerült is. Próbáltam leolvasni valamit mentorom és társa arcáról, de nem igazán sikerült. Produkcióm után köszönetet mondtak, majd elhagytam a szobát. Az udvarra kiérve hatalmas sóhaj hagyta el a számat, és megkönnyebbülten ültem le. Vagyis csak félig nyugodhattam meg, hiszen még vissza van a java, amikor kiderül, hogy bejutottam-e. Vajon mi lehet a fiúkkal? Lehet, hogy ők már rég végeztek? Vajon jól sikerült nekik. Na jó, ez hülye kérdés volt. Biztos megint tökéletesek voltak. Fejemet hátrahajtottam, és behunytam szemeimet. Talán azt reméltem, hogy ettől megkönnyebbülök, de nem így lett. Egy egész napot várnom kell, tehát egy teljes napig idegeskedhetek.

*Másnap*

Percenként nézegetem bal kezemen lévő fehér órámat, azt remélve, hogy ettől hamarabb sorra kerülök. Ujjaimmal ez előttem lévő asztalon dobolok, amivel valószínűleg mindenkit az őrületbe kergetek, bár ebben a helyzetben ez a legkisebb gondjuk a szobában lévő lányoknak. Mikor a statiszta újra a nevemen szólított felálltam és egy mély levegőt véve indultam el a helyiségbe, ahol kiderül, hogy megvalósul- e az álmom. Mikor belépek Robi mosolyogva köszönt, és megkér, hogy foglaljak helyet mellette. Egyből belekezd mondandójába, de lehetetlen eldönteni, hogy mi lesz a vége. Az egyik mondatában azt érezteti, hogy sikerült, de a következővel felhoz egy hibát, ami elveszi a reményt.

-          - A tegnapi produkciód ismét csodálatos volt, lenyűgöztél engem is és Ildikót is, ugyanakkor nagyon sokat kell még tanulnod.. Döntöttem. – mondta semmiféle érzelmet nem tükröző arccal. – Akárhogy is lesz, ne felejtsd el, hogy az éneklést ne hagyhatod abba. Tehetséged van hozzá, és ezt hiba lenne nem kihasználni……. Az idei X- faktor számodra folytatódik. Jössz velem az élő showba! – tartott néha hatásszünetet. Kezemet a szám elé kaptam és nem hittem el, amit hallok. Megöleltem a már mosolygó mentort, majd néhány köszönöm ismételgetése után elhagytam az ízlésesen berendezett szobát. Liluval beszéltem pár szót, majd első dolgom az volt, hogy felhívjam Olivért.

-          - Na, hogy ment? – kérdezte kíváncsian a szöszi.

-          - Sikerült! El sem hiszem! Sikerült. – mondtam sírva, természetesen az örömtől.

-          - Na, látod? Mondtam én. – nevetett bele a telefonba. – Mi még nem kerültünk sorra, de bármelyik pillanatban szólhatnak.

-          - Szorítok. – próbáltam nyugodt hangon beszélni.

-          - Mennem kell. Hamarosan hívlak, szia. – komorult el a hangja amit meg tudtam érteni, hiszen most ők élik át azt, amit én pár perce. Telefonomat zsebembe csúsztattam és egy nagy sóhaj után leültem egy padra. Minden pillanatban azt vártam, hogy csörögjön a fehér készülékem, és Olivér is hasonló boldogsággal újságolja, hogy bejutottak. Az ellenkezőjét el sem tudtam képzelni. Ahogy ígérte, pár perc múlva megszólalt ismerős csengőhangom, és kapkodva húztam el a zöld gombot.

-          - Na? – szóltam bele türelmetlenül.

-          - Hát az a helyzet, hogy.. Hogy is mondjam.. – mondta csalódott hangon, én pedig elszomorodva vártam, amíg végre kinyögi a választ. – Bejutottunk. –szólalt meg már boldogan.

-          - Hülye! Tudod mennyire megijedtem?! – fakadtam ki, amire persze egy hangos nevetés volt a válasz.

-          - Kár, hogy nem láttam az arcod. – röhögött tovább.

-          - Szerintem örülj, hogy több száz kilométerre vagy tőlem.

-          - Holnap találkozunk hercegnő. – mondta még mindig nevetve és bontotta is a vonalat, meg sem várva válaszom.

*Másnap*

-          - Sziasztok, srácok. – vigyorogtam miközben felálltam a sötétbarna padról.

-          - Szia. – mondták egyszerre majd sorban megöleltek. Olivért persze először jól hátba vágtam és lehordtam, amiért tegnap a frászt hozta rám. Természetesen csak nevetett cselekedetemen, majd magához húzott és megpuszilta a homlokom. Megindultunk sétálni a Margit- szigeten és közben elmeséltem nekik részletesen a tegnapi napom, majd ők is így tettek. Egyébként már mindeni a Corvinon lakik. Nem tudom, hogy a véletlen műve- e, hogy a fiúk a szemközti lakásban vannak, mindenesetre nagyon örülök, hogy ennyire közel vagyunk egymáshoz. Én Batánovics Lilivel és Eckert Anival vagyok egy lakásban, egész jól kijövünk egymással. Egyre jobban kiismerjük mindenki szokásait, gyenge pontjait. Mindketten nagyon barátságos és aranyos lányok.

-          - Nincs kedved eljönni délután a próbánkra? – zavarta meg gondolatmenetemet Sziki.

-          - Végül is, úgy sincs más dolgom. – mosolyogtam a legidősebb fiúra, aki egyből viszonozta a gesztust. A saját dalomat már régen, a mentorok háza előtt kiválasztottam és meg is tanultam, hiszen semmit sem szeretek az utolsó pillanatra hagyni. Persze ez a tett lehetett volna felesleges is, ha nem jutok be, de szerencsére nem így lett. Sétálgattunk, beszélgettünk és nagyon sokat nevettünk. Hamar eltelt ez a pár óra és mikor feleszméltem, már a próbaterem ajtaját nyitottuk ki. Elfoglaltam szokásos helyem és úgy hallgattam a fiúkat. Persze, a szokásos helyedet. Életedben másodszor ülsz ebben a székben, gratulálok Hanna. Mikor már lassan másfél órája énekeltek, mindannyian úgy gondoltuk, hogy ideje szünetet tartani.

-          - Elénekled nekünk a dalod? – nézett rám Bence, miután letette a már üres poharát az előtte lévő asztalra.

-          - Ha szeretnétek. – mondtam, mire határozott bólogatás volt a válasz. Felálltam eddigi helyemről és a mikrofonhoz sétáltam. A dalom Alicia Keys – Fallin című száma.

-          - Nagyon jó volt. – dicsért meg Sziki mikor elcsöndesedett a zene.

-          - Ha tudnád, hogy néz rád Olivér, amikor énekelsz… - szólalt meg Ya Ou, aki az asztalon könyökölt és a fejét támasztotta nagy kezével. Még csak rám sem nézett, úgy beszélt. Nem igazán értettem, hogy mire gondol, hiszen én nem látok semmi furcsát Olivéren.

-          - Mi? De hát én nem nézek rá. Vagyis ránézek, de ugyanúgy mit bárki más.. – magyarázkodott a szöszi, amire Ya Ou felemelte a kezét, jelezve ezzel, hogy befejezheti, mert őt semmivel sem fogja meggyőzni. Nem igazán tudtam hova tenni ezt a dolgot, ezért inkább nem is foglalkoztam vele.