Párbaj

Sziasztok! Először is nagyon sajnálom a késést, de több okból kifolyólag nem tudtam jelentkezni új fejezettel. Az egyik ok, hogy sajnos elég régóta nem érzem jól magam és folyamatosan vizsgálatokra járok, a másik pedig, hogy elég mozgalmas hétvégém volt, folyamatosan szerepeltem és koncerten is voltam, egészen pontosan két koncerten (voltam ByTheWay-en is). A másik dolog, amiről szeretnék beszélni, hogy sajnos azt veszem észre, hogy kevesebb visszajelzést kapok. Kérlek benneteket, hogy ha érdekel titeket a blog, akkor azt jelezzétek és írjátok le azt, hogy tetszik, vagy éppen azt, hogy min szeretnétek ha változtatnék, hiszen csak így tudok fejlődni. Csak akkor van értelme folytatnom, ha van érdeklődés, remélem ezt megértitek. Jó olvasást! Eszti:)

12. rész

-          Mondtam, hogy sikerül. – suttogta, ami megmosolyogtatott.

-          Nem mondtad. Csak sugalltad. – válaszoltam, mire halkan felnevetett majd elengedett szorító karjai közül.

*3 héttel később*

-  Még három versenyző áll a színpadon, de közülük csak 1 jut biztosan, párbaj nélkül be az ötödik élő adásba. Melyikük lesz a szerencsés? A ByTheWay? A Fat Phoenix? Esetleg Váradi Hanna? – húzta az idegeinket Istenes Bence, miközben én éppen erősen kapaszkodtam a mellettem izguló mentoromba, mert félő volt, hogy ha nem fogna, akkor összecsuklanék. -  Aki továbbjut, az nem más, mint….. a Fat Phoenix. – mondta egymás után, tagoltan a mondatokat a műsorvezető. Lehunytam a szemeimet és nem akartam elhinni, hogy a legjobb barátaimmal kell párbajoznom. Csak arra tudtam gondolni, hogy biztosan én esek ki. Megöleltem szeretett mentorom, majd lesétáltunk a színpadról. Hátul Robi mindenféle jó tanácsot adott, amire nem igazán figyeltem. Na jó, igazából semmire sem emlékszem abból amit mondott.

- Hanna! Hahó! Figyelsz? – kérdezett Robi miközben szemeim előtt hadonászott idegesen. Úgy látszik elbambultam.

- Sajnálom, de nem tudok koncentrálni. Megkereshetem Olivért? – tettem fel a kérdést, félve a választól miközben fejemet forgattam, hátha meglátom a szöszit, mire Robi arca megenyhült és talán egy halvány mosoly is megjelent rajta.

- Menj csak, látom, hogy ő tud megnyugtatni, nem az én tanácsaim. – lökött meg finoman jelezve, hogy induljak, ha még a kezdés előtt meg akarom találni a szőke fiút, én pedig megköszöntem neki, hogy nem tartott ott, hiszen igaza van, valószínűleg továbbra sem tudtam volna koncentrálni.

- Hanna! – hallottam meg Olivér kétségbeesett hangját, amikor kifordultam a folyosóról és megpillantott. Gyorsabban szedtem vékony lábaim és mikor végre odaértem hozzá, szorosan magamhoz öleltem a magas fiút. – Figyelj rám! – fogta hatalmas kezei közé könnyes arcom. – Hihetetlenül tehetséges lány vagy és ezt mindenki tudja. Rengeteg rajongód van, akik nagyon szeretnek téged, meg fogod csinálni, érted? Tovább fogsz jutni. – próbált nyugtatni, de ezzel valójában csak még feszültebbé tett. Most döbbentem rá, hogy én nem is akarok továbbjutni. Nem akarom kiejteni a barátaimat és nagy valószínűséggel ez nem is fog megtörténni, hiszen közel sem vagyok olyan jó mint ez a négy fiú.

- Ugyan Olivér. Sokkal jobbak vagytok nálam, esélytelen, hogy engem juttassanak tovább, és őszintén szólva nem is bánom. Ma én fogok kiesni és ennek így kell lennie. – mondtam ki, amit éreztem és rámosolyogtam a szőke fiúra, miközben egy utolsó könnycsepp gördült le fehér arcomon. Utoljára megöleltük egymást és már mentem is a hatalmas fal mögé, hiszen én kezdem a párbajt.

„It’s not hard to fall
And I don’t wanna lose
It’s not hard to fall
When you’ve flown like a cannonball.” – énekeltem az utolsó sorokat a dalból, majd mikor teljesen csend lett, hatalmas ováció tört ki. A következő pár percből nem sokat érzékeltem. Akkor eszméltem fel, amikor a fiúk elkezdték a Read all about it-et énekelni. Rettenetes érzés fogott el, amit nem tudok mihez hasonlítani. Nem is értem, hogy hogy kerülhettek ilyen helyzetbe. Rengeteg elszánt rajongójuk van. Akkor meg mi a fene történt? Nem tehetek róla, annyira megszerettem ezt a négy fiút ebben a pár hétben, ahogy sosem gondoltam volna, hogy sikerül. Csodálatosak voltak, ami nem meglepő. Rendbe szedtem magam és kisétáltam melléjük. Ya Ou mellé álltam, akin látszott, hogy mennyire ki van készülve, bár ezt valószínűleg csak én és a három társa vettük észre, hiszen jól álcázta, viszon a barátait nem veri át. Megfogtam a kezét nyugtatásként, és a négy mentornak szenteltem teljes figyelmemet, akik meg is kezdték az értékelést. Természetesen az állás 1:1 volt Alföldi Robi és Szikora úr szavazása után. Gabi a könnyeivel küzdött (mint általában) és mindkettőnket agyondicsért, de a végére a fiúkra tette le voksát. Geszti inkább velem szimpatizált, így a végeredmény 2:2 lett. Idegességemben a mellettem álló Ya Ou kezét szorongattam, ő pedig egy halvány mosolyt küldött felém. Meglepő, de megnyugtatott. Viszonoztam a gesztust, majd a borítékot fogó Lilura néztem.

- Mivel a zsűri nem tudott dönteni, ezért a nézők szavazatai alapján dől el, hogy ki nyerte a párbajt. – magyarázta Lilu az egyértelműt én pedig egyre jobban izgultam. A gyomrom összezsugorodott, a lábaim remegtek és izzadtak a tenyereim, ráadásul szegény Ya Ou kezét szinte összeroppantottam, de látszólag egész jól bírta. – Aki nem lehet velünk jövő héten, az nem más, mint… a ByTheWay. – mondta ki Lilu remegő hangon a mindenki számára hihetetlen szavakat. A stúdióban csend és feszültség uralkodott, senki sem értette a helyzetet (köztük én sem).  Hitetlenül csóváltam a fejem.

     - Nem igaz. Nem lehet igaz. Biztos csak valami tévedés. – motyogtam magam elé a szavakat könnyes szemmel és képtelen voltam felfogni a pár másodperce kimondottakat.

Ya Ou tudta, hogy nálam ez a mélypont ezért gyorsan magához húzott. Szorosan ölelve a félig kínai fiút tört ki belőlem a könnyáradat. Eközben mentoraink felálltak eddigi helyükről és felénk igyekeztek. Ya Ou elengedett, ezzel „átadva” mentoromnak, így már Robi karjai között folytattam a sírást.

    - Srácok, elérkezett a pillanat, hogy megnézzétek a legjobb pillanataitokat. – közölte Lilu elcsukló hangon, mire a négy fiú megfordult és a videót figyelték érdeklődve. Követtem példájukat, bár inkább csak meredtem magam elé. Kavarogtak bennem a gondolatok, de mindig ugyanarra jutottam: lehetetlen. Lehetetlen, hogy én jutottam tovább, hogy már nem lesznek velem a próbákon, nem mehetek be az énekórájukra. Minden pillanatban azt vártam, hogy valaki közölje, hogy ez csak egy rossz vicc, vagy felébredjek ebből a rémálomból, de sajnos egyik sem következett be. Úgy tűnik, bizonyos értelemben igaz az, hogy nem is az sír, aki kiesik, hanem az, aki továbbjut. Kijöttek a többiek és mindenki ölelgette egymást, ez a szokásos műsorbefejező. Valaki megfogta a vállam, mire én megfordultam.

    - Gratulálok drágám! Megérdemelted, hidd el. Egyszerűen nem is értem, hogy miért a két legtehetségesebb versenyző párbajozott. Teljesen mindegy lett volna, hogy ki esik ki, mindegyik helyzetben nagy lenne a felháborodás, a szomorúság és a csalódottság. – mosolygott rám barátságosan a fiúk mentora, majd magához ölelt és folytatta mondandóját. – Tudom, hogy most nagyon nehéz neked, hiszen nagyon szereted ezt a négy srácot, akárcsak én. Talán te vagy az, aki a legjobban kötődik hozzájuk ebben a versenyben és ez fordítva is igaz. Ők melletted maradnak és támogatnak majd téged, ebben biztos vagyok. – ez volt az a pont, amikor újra a sós cseppek mosták meggyötört arcom. Egyszerre éreztem bűntudatod, szomorúságot és ürességet és ez csak fokozódott, amikor megpillantottam a földön ücsörgő Olivért. Pontosan tudom, mennyit jelent ez neki, mennyit jelent ez mindegyikőjüknek. Nem bírtam ott maradni, gyors léptekkel indultam meg a színpad mögé, amit megtehettem, hiszen már csak percek voltak vissza a műsorból. Az öltözőm felé siettem, majd mikor odaértem becsuktam magam mögött ez ajtót. A lábaim immár felmondták a szolgálatot, ami miatt én a földre zuhantam. Könnyeim nem akartak szűnni, és bár tudtam, hogy nekem kéne erősnek lennem és nekem kellene vigasztalni a fiúkat, (végtére is ők estek ki, vagy mi) képtelen voltam megnyugodni. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy hiba volt beleegyeznem abba, hogy eljöjjek ebbe a versenybe, hogy már semmi sem lesz olyan, mint eddig volt. Nem lesznek közös próbák, nevetések, szombat, vagy éppen vasárnap esti bulik és az is lehet, hogy a fiúk sem ugyanúgy tekintenek már rám, mint eddig. Nem tudom meddig ülhettem a hideg padlón, amikor a nevemet hallottam egyre hangosabban, egy számomra már jól ismert hangtól. Pár másodperc múlva kinyílt az öltöző ajtaja és a szöszi lépett be rajta. Nem néztem rá, nem akartam tudni, hogy mit látnék a tekintetében.

- Hanna. – mondta halkan és szomorúan a nevem. – Ne sírj, kérlek. – húzott magához, mikor lekuporodott mellém a földre.

      - Ne haragudj rám Olivér. Én nem akartam. – szipogtam.

      - Ugyan, ne butáskodj már. Miért kérsz bocsánatot? Hiszen továbbjutottál! Gratulálok, és ne legyél szomorú.

      - Miattam nem teljesülhet az álmotok, miattam estetek ki és én tehetek arról, hogy most több ezer lány sír otthon a tévé előtt, vagy éppen itt a stúdióban. És az sem utolsó dolog, hogy ezek után biztos teljesen máshogy fogtok hozzám viszonyulni – folytattam tovább, figyelmen kívül hagyva előbbi mondatát.

       - Hanna, fejezd be. Semmiről sem tehetsz, sőt. Igen, kicsit szomorúak vagyunk, de nagyon örülünk, hogy neked sikerült. A rajongók meg hamarabb túl lesznek rajta, mint gondolod. Tudod, hogy miért? Mert téged is imádnak, nem csak minket. Az álmunk meg már rég valóra vált. Szóval fejezd be az önmarcangolást, mert egyrészt alaptalan, másrészt teljesen fölösleges. Egyikünk sem néz rád máshogy, ez miatt meg főleg nem. Nagyon örülünk neked. – mondta, én viszont még mindig képtelen voltam a szemébe nézni.

       - Semmi sem lesz olyan, mint eddig. Nem lesznek a közös énekórák, bulik és az a sok vicces próba. – ráztam a fejem, miközben a fejemben már elhangzott dolgokat ismertettem vele.

        - Nem változik semmi, hidd már el. Ha szeretnéd, az összes próbádon ott leszünk, a közös bulik pedig maradnak ha szeretnéd, ha nem. Ha akarnál se tudnál lekoptatni minket. – óvatosan megemelte az államat, ezzel kényszerítve, hogy zöld szemeibe nézzek. Hosszú percekig ültünk így az öltözőben, tartva a szemkontaktust. A szobában csend uralkodott. Olivér lassan közelített felém a fejével. Megszüntette a köztünk lévő távolságot és lágy puszit lehelt a homlokomra. Lehunytam könnyes szemeimet és éreztem, ahogy a szívem egyre hevesebben ver. Minimálisan eltávolodott tőlem, majd barna szemeimet kezdte fürkészni, amikben még mindig felfedezhetőek voltak a könnycseppek.

Összeszorítottam a szemhéjaim, majd szinte azonnal megéreztem, ahogy ajkait az enyémre nyomta. Sokáig ott tartotta, de nem csókolt meg rendesen. Nem lepett meg a dolog, hiszen régebben is volt rá példa, elég gyakran. Ez nem számít csóknak, viszont egy nagyon erős barátságnak a jelképe. Első alkalommal összezavarodtam, de tisztáztuk, így semmi nem változott. Néha megtörténik, de nem foglalkozunk vele. Elváltunk egymástól és homlokát az enyémnek döntötte.

     - Mennünk kell, mindjárt After X. – suttogta, majd egy utolsó puszit adott a számra és felkelt mellőlem. Nem álltam biztosan, remegtek a lábaim, ezért Olivér karjába kapaszkodva tettük meg a nem túl nagy távot. Szerencsére mindenki megértő volt velem és felfogta, hogy közel sem vagyok olyan állapotban, hogy kamerák elé tudjak állni, ezért hátul, a színfalak mögött foglaltam helyet és idegesen tördeltem ujjaimat. Az idő nagyon lassan telt, legalább egy napnak tűnt az az amúgy kevés idő, amit minden szombaton és vasárnap az After X-ben töltünk, ráadásul a fejem is fájt és szédültem is.

      - Hanna! – hallottam meg Lexi elkeseredett hangját, mire felé fordultam. Gyorsan rakosgatta egymás elé farmerral fedett lábait és kétségbeesett arccal fürkészett. Felpattantam eddigi helyemről, de hirtelen forogni kezdett velem a világ. Kicsúszott alólam a talaj, és az utolsó, amire emlékszem, hogy a hátam mögött levő Olivér és Lexi is idegesen a nevemet kiáltja és talán Ya Ou mély hangját is észleltem, majd teljes sötétség borított mindent.