Jobban vagyok. Vagy mégsem?

Sziasztok drága olvasóim! Nagyon sajnálom ezt a hosszú kihagyást, sok minden összejött, általánosságban rossz dolgok, ebbe nem szeretnék belemenni. Nem, nem képzelődtök, új rész van. Remélem a hosszú szünet ellenére velem maradtatok/maradtok. A következő rész fogalmam sincs mikorra várható, sok mindentől függ. Minden esetre ígérem, hogy minél előbb hozni fogom. A véleményetekre most különösen nagy szükségem van, ebből is látom, hogy hányan vagytok még. Nem szaporítom a szót, jó olvasást!:)

13. rész

      - Hanna! – hallottam meg Lexi elkeseredett hangját, mire felé fordultam. Gyorsan rakosgatta egymás elé farmerral fedett lábait és kétségbeesett arccal fürkészett. Felpattantam eddigi helyemről, de hirtelen forogni kezdett velem a világ. Kicsúszott alólam a talaj, és az utolsó, amire emlékszem, hogy a hátam mögött levő Olivér és Lexi is idegesen a nevemet kiáltja és talán Ya Ou mély hangját is észleltem, majd teljes sötétség borított mindent.

-  Hallasz? – szólítgatott legalább 3 tompa hang mire én lassan, hunyorogva kinyitottam a szemem. A fejem sajgott és nem igazán értettem a helyzetet, hogy miért ijedt mindenki.
  - Mi történt? – kérdeztem mikor felültem és 5 rémült szempárt láttam. 
  -  Elájultál. – tudatta velem a helyzetet Bence, aminek hatására beugrott az, ami pár perce (?) történt. 
-   Mennyi ideje voltam eszméletlen? – kérdeztem meg egy számomra fontos dolgot, hiszen mivel orvosnak készültem a verseny előtt, tudtam, hogy ez egy fontos információ, miközben Olivér felsegített a székház hideg kövéről, de továbbra sem tágított mellőlem, hátha megint kidőlök. 

   - Körülbelül 3 percig. – magyarázta Sziki, én pedig egy bólintással jeleztem, hogy megértettem. Egyébként a hangulatom még mindig rossz volt, így semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy hazamehessek lefeküdni.
 

*Másnap reggel*

- Hanna! Kelj fel, próbára kell menned, el fogsz késni. – ébresztgetett Olivér, mivel az ébresztőt morcosan kinyomtam és nem foglalkoztam vele, hogy nekem igenis folytatódik a verseny.
- Nem érdekel. – adtam egyszerűen a szőke fiú tudtára és átfordultam a másik oldalamra jelezve, hogy hiába minden próbálkozása.
- Ne csináld már. Hallod? Attól, hogy mi kiestünk nem adhatod fel. Ez az álmod és nem fogom hagyni, hogy kikészülj. Szóval most vagy kikelsz az ágyból, vagy én rángatlak el a Lurdyig. – fenyegetett meg Olivér, aki egész éjszaka nem volt hajlandó egyedül hagyni egy percre sem, két okból kifolyólag. Az egyik, hogy elájultam, a másik, hogy tudja, hogy szörnyű lelki állapotban vagyok. Semmi életkedvvel kimásztam az ágyból és elindultam a fürdő felé rendbe szedni magam, de mielőtt kiléptem volna a szoba ajtaján, egy gyilkos pillantást vetettem a Szöszire, aki elégedett mosollyal nyugtázta, hogy egész könnyen rá tudott venni valamire, ami amúgy nem igazán szokott neki sikerülni, viszont most nem nagyon volt kedvem még vele is vitatkozni, szóval engedelmeskedtem.
  Olivér
  *- Aki nem lehet velünk jövő héten, az nem más, mint… a ByTheWay. – hangzott Lilu szájából az információ. Lehunytam a szemem és kifújtam az idáig benntartott levegőt, miközben Ya Ou megölelte a mellette álló lányt. Kiestünk. Igazából az egyik felem nagyon boldog, hogy Hannának sikerült, viszont csalódott is vagyok. Úgy gondolom, hogy bennünk ennél sokkal több van, sokkal több lett volna. Hisz még meg sem mutattuk magunkat igazán.. Fogalmam sincs, hogy mit rontottunk el, hogy kiessünk, hogy Hanna mit rontott el, hogy párbajoznia kelljen. Tudom, nem érdemes ezen rágódni, megtörtént és kész. Ráadásul Hanna teljesen padlón van. Láttam már összetörve és nagyon utálom, amikor ilyen. Természetesen az ilyen helyzetekben mindig kiderül, hogy kire számíthat az ember. Mindig én voltam mellette, amikor valami miatt kiborult, csalódott, vagy depressziós volt. Mindig is sok barátja volt, de egyik sem állt úgy mellette, ahogy én. Persze ez szerintem teljesen természetes, hiszen ez fordítva is igaz. Valahogy tudom, hogy ez neki sokkal nehezebb, mint nekünk. Az emberek azt gondolják, hogy mi szorulunk vigasztalásra, pedig ez nem így van. Mindenünk megvan, amiről álmodtunk és egyáltalán nem vagyunk szomorúak. Nyilván jó lett volna még maradni, de ha a közönség úgy gondolta, hogy most kell mennünk, akkor megyünk. Az alapunk már megvan, vannak emberek, akik szeretnek minket és továbbra is mellettünk lesznek, szereztünk hírnevet és Robi támogatni fog minket továbbra is.* - Min gondolkodsz? – zökkentett ki Hanna.
-  Nem fontos. – mosolyogtam rá, amit jelenlegi állapota miatt nem viszonzott. Persze ezt teljesen megértem, idő kell, hogy kiheverje a tegnap történteket. -  Mehetünk?
- Van más választásom? – sóhajtott.
-  Nem igazán. – indultam meg a bejárati ajtó felé jelezve, hogy el fogom kísérni a próbára, hogy tudja, én teljes mértékben mellette vagyok, úgy, ahogy a fiúk is.

  *Csütörtök*

  Ma van a héten az első főpróba, ahova természetesen elkísértük Hannát a srácokkal. Éppen a mikrofonállványt rakják elé, majd Robi ellátja pár jó tanáccsal és fel is csendül Little Mix – Good enough című számának első pár hangja. Egyébként Hanna szerda óta újra mosolyog és végre boldog, túltette magát a vasárnapi párbajon, aminek nagyon örülünk, látszólag a sok közös program elérte célját.
  Hanna
  A hét második felébe lépve már jobban érzem magam. A srácok mindent megtettek azért, hogy felvidítsanak, ami sikerült. Minimális egyedül töltött időm sem volt, hiszen minden napra terveztek valamit, volt, hogy több dolgot is. Kirándultunk, vásárolgattunk, vidámparkba mentünk és ki tudja még mit csináltunk. Persze Lexi sem volt hajlandó tágítani mellőlem, mindig velem volt. Nem igazán értettem, hogy miért ugrálnak körül, hiszen azon kívül, hogy csalódott és szomorú voltam, illetve még mindig az vagyok, semmi bajom sincs. Főpróbán vagyunk, ahova megint csak elkísértek a barátaim. Robi egy érzelmes dalt választott nekem, aminek egy kicsit örültem, hiszen a lelkemből tudom énekelni, viszont minden alkalommal gombóc van a torkomban és nem tagadom, többször is előfordult, hogy elsírtam magam. Egyébként Robi is rengeteget beszélgetett velem és ő is szervezett pár közös programot.

-  Mehet? – kérdezett mentorom, mikor mindennel végeztek a technikusok, én pedig egy bizonytalan bólintással válaszoltam. Eddig, amikor a fiúk is jelen voltak, sose sikerült elénekelnem a dalt, csak az elejéből pár sort, ebből kifolyólag nem hallhatták az egészet. Sajnos a történelem ismétli önmagát, a harmadik sor után szemeim megteltek könnyel, hangom pedig bizonytalanodott, majd remegni kezdett.

- Nekem ez nem megy. – mondtam ki mielőtt kitört volna belőlem a sírás, majd otthagyva mindent és mindenkit, gyors léptekkel mentem az öltözőm felé. Hiába gondolta mindenki azt – többek között én is – hogy vége ennek a letargikus állapotnak, ezek szerint mégsem. 

Olivér

-  Nekem ez nem megy. – bökte ki Hanna a szám elején és beviharzott az öltözőjébe.

-  Két nap múlva élő show.. Hogy fog így kiállni? – kérdezte inkább magától Alföldi. Mindenki felém fordult és várták, hogy csináljak valamit, aminek egy sóhaj után eleget is tettem. Az öltözők felé vettem az irány és kopogás nélkül léptem be a kis szobába. Hanna a kanapén ült felhúzott lábakkal, lefolyt sminkkel. Már hozzászokhattam volna ehhez a látványhoz, hiszen sokszor láttam így, de valahogy mindig megszakad a szívem. Szó nélkül melléültem és átkaroltam. Reflex szerűen a vállamra hajtotta a fejét, én pedig egy puszit nyomtam a rá. Nem akartam beszélni vele még, tudom, hogy ilyenkor várni kell egy kicsit, nem jó, ha mindjárt kérdésekkel halmozom el, annak ellenére, hogy sok mindent nem értek.

- Miért vagyok ilyen gyenge? – kérdezett rekedt hangon egy kis idő elteltével.

- Ez nem gyengeség. Nagyon is erős lány vagy. Csak túl érzékeny. És ez nem feltétlenül rossz.

-  Mi lesz, ha szombaton sem fog menni? Két napom van. – nézett rám könnyes szemeivel.

-  Figyelj. Most szépen felállsz innen, bemész a színpadra és megmutatod nekünk és Robinak is, hogy nem adod fel, mert nem adhatod fel! És mi még nem is hallottuk ezt a dalt tőled. – parancsoltam rá, de ő visszatette a fejét a vállamra.

-  Olyan jó így. Nem akarok felkelni.

-  Pedig muszáj lesz. – keltem föl hirtelen, mire Hanna az ágyra dőlt. – Na, gyere! – megfogtam a kezét és felrántottam, de túl nagy volt a lendület és mindketten hátraestünk, így Hanna az ölemben landolt.

-  Ügyes vagy. – mondta ironikusan az ölemben lévő lány. Végigsimítottam a hátán, amibe beleborzongott. Nyakamba fúrta a fejét, miközben mindketten egyre szaporábban vettük a levegőt. Mikor újra rám emelte tekintetét megszüntettem a távolságot köztünk és összetapasztottam ajkainkat. Nem mentem tovább, bár nagy önuralom kellett hozzá. Nem így akartam először megcsókolni. Nem ilyen állapotban és nem ilyen helyzetben. Lassan elhúzódtam tőle, majd egy puszit adtam kipirult arcára és mindketten felálltunk. Lassan visszamentünk a színpadhoz, és végre megint megszólalt a zene. Biztatóan a barna hajú lányra mosolyogtam, amit halványan viszonzott, majd énekelni kezdett. Az első refrén után összenéztünk a srácokkal és mindegyikünk tekintetéből ugyanazt lehetett kiolvasni: tökéletes. Futkározott a hideg a hátamon, és nem hittem el, hogy ilyen állapotban így el tudja énekelni ezt a számot. Alföldi mosolyogva, elégedetten bólogatott, majd hálás tekintettel felém fordult.

- Erről van szó! – mondta vigyorogva Robi a zene végén. Felmentem Hannához és szorosan magamhoz húztam.

- Nagyon ügyes voltál! – súgtam a fülébe, amit egy puszival hálált meg, majd visszaindultam a srácokhoz.

-  Nem tudom, hogy csinálja, de nagyon hálás vagyok magának. – mondta Hanna mentora, én pedig válasz helyett egy mosolyt küldtem felé, majd visszaálltam előbbi helyemre.