6. rész
Megértem a helyzetét, én is így tettem volna a helyében.
Szükségem van rá ebben a helyzetben. Az is megnyugtat ha csak megölel vagy egy
puszit lehel a homlokomra, vagy ha csak mellettem van. Elég a jelenléte ahhoz,
hogy akár csak egy kis időre el tudjam felejteni a történteket. Nem ismerem
régóta, de teljesen megbízom benne és tudom, hogy mellettem áll.
Mikor odaértem
Ya Ou-hoz karjai közé vetettem magam, és könnyeim akaratomon kívül is utat
engedtek maguknak. Ya Ou csak szótlanul állt és erősen tartott. Nem kérdezett
semmit, nem vígasztalt. Elég volt, hogy ott volt velem. Mikor sikerült megnyugodnom
még mindig öleltük egymást, ekkor megszólalt.
- - Elmondod
mi történt? – tekintete tele volt aggodalommal és kétellyel.
- - Olivér.
– mondtam csalódottan.
- - Mit
csinált? – kérdezte értetlenül miközben engem fürkészett csokoládébarna
szemeivel.
- - Ya
Ou tudom hogy benne van a bandában. Tegnap este rákerestem és megtaláltam a
saját dalotokat. Aztán megláttam Olivért és összevesztem vele. Ennyire még
senkiben sem csalódtam mint most benne. Képes volt a legjobb barátjának egy
évig hazudni. Ki tudja meddig csinálta volna még ezt?! – meséltem el neki a
tegnap történteket, és szemembe újra könnyek szöktek.
- - Sajnálom.
Mikor először meséltél Olivérről akkor tudtam hogy ki is vagy. De Olivér még
nem akarta elmondani neked én meg nem akartam ebbe beleavatkozni és…
- - Ya
Ou nem kell mentegetőznöd. Tudom hogy ez nem a te hibád. Te csak a barátodnak
segítettél. Az egyetlen akinek nem tudok megbocsátani az Olivér. De miért
fáj ez ennyire?
- - Tényleg
nagyon sajnálom. – mondta őszintén.
- - Haza
akarok menni. Nem bírom tovább vele egy légtérben. – sóhajtottam egyet a mondat
után.
- - Hazaviszlek.
– vágta rá egyből.
- - Ugyan
dehogy is. Majd felülök egy vonatra. Nem várhatom el még ezt is tőled. – engedtem
meg egy halvány mosolyt magamnak.
- - Ragaszkodom
hozzá Hanna. – makacskodott tovább.
- - Jó
rendben. – egyeztem bele mert tudtam, hogy nem hagyná annyiban a dolgot.
- - 3-ra
érted megyek oké? – kérdezte.
- - Oké.
Addigra összepakolok. Nem mondod!?
Sokkal jobb
kedvem lett Ya Ou-tól. Mikor visszaértem a nyaralóba Olivér a teraszon
gitározott és énekelt hozzá. Imádtam amikor játszott, a hangját meg még jobban.
Szemeim ismét megteltek könnyel. Ezért kell elmennem innen minél hamarabb.
Köszönés nélkül viharoztam el mellette. Szobámban pakolni kezdtem a dolgaimat
sötétkék bőröndömbe. Mikor végeztem elindultam a kapuhoz, hogy ott várjam meg
félig kínai barátomat, de Olivér meglátott és egyből felém vette az irányt.
- - Hova
mész? – kérdezte.
- - Haza.
Különben is mi közöd van hozzá? – bunkóztam vele tovább annak ellenére, hogy
nehezemre esett.
Még egy
ideig nézett majd visszatelepedett előbbi helyére. A következő pillanatban
Máté, Szonja és Lexi jelentek meg.
- - Hanna
te meg mit művelsz? – kérdezték szinte egyszerre.
- - Haza
megyek. Nem bírom tovább egy légtérben Olivérrel. – mondtam lekezelően a
második mondatot, majd Olira néztem. A párbeszédet a szöszi a teraszról
figyelve hallgatta végig, de ekkor megérkezett Ya Ou. Megöleltük egymást és be
is ültem az autóba. Láttam Olivéren a szomorúságot, a megbánást, a
megtörtséget. Egy könnycseppet véltem felfedezni hófehér arcán amit egyből le
is törölt.
- - Jól
vagy? – kérdezte aggódva Ya Ou.
- - Persze.
– mosolyogtam és letöröltem egy éppen lefolyó sós cseppet meggyötört arcomról.
– Menjünk.
Az út
csendben telt, de nem volt kínos. Mikor a lépcsőház elé értünk Ya Ou kiszáll és
kivette a bőröndöt. Udvarias férfi módjára felkísért és csak lakásom ajtaja
előtt adta oda nekem a ruhákkal teli táskát.
- - Köszönöm.
Mindent köszönök. – mosolyogtam rá.
Közel húzott
magához és szorosan megölelt. Egy puszit adott homlokomra majd elindult lefelé
a lépcsőn.
*Egy hónappal később*
Ma van a
pécsi koncert. Olivérrel azóta se beszéltem, bár ő folyamatosan hívogatott és
üzeneteket hagyott.
- - Elmész
a koncertre? – kérdezte Szonja miközben belekortyolt egyet forró teájába.
- - Nem.
– mondtam határozottan. – Nagyon szeretném látni Ya Out de Olivért nem.
- - Azóta
sem beszéltetek?
- - Dehogy.
Ő próbálkozik de nem érdekel. – ittam bele én is a már kihűlt kávémba.
- - Nagyon
szeret téged Hanna és hiányzol neki. – válaszolt nekem őszintén barátnőm.
- - Megbántott
Szonja. Hazudott nekem. – mondtam szomorúan. - Inkább hagyjuk ezt a témát oké?
- - Rendben.
– sóhajtott. Elindultunk imádott kávézónkból és szerencsére barátnőm nem hozta
fel többet a számomra kellemetlen témát. Siettem haza, hiszen neki kell állnom
összerakni a dolgaimat, amiket Pestre szeretnék vinni, ezért Szonjával elváltak
útjaink.
*pár órával
később*
Egy óra
múlva kezdődik a koncert. Én otthon vagyok és pakolok. Egy hét múlva költözök a
fővárosba és nagyon várom már. A koncert kezdete előtt 2 perccel úgy döntök,
hogy lesz ami lesz, odamegyek. Az út 15 perc volt. Mikor beléptem a klubba
éppen a The Climb-ot kezdte el zongorázni egy sötét hajú fiú. Olivér észrevett és
megörült, viszont hamar lehervadt a mosoly az arcáról. Egész koncert alatt
engem nézett. Nagyon hiányzott már nekem, de még mindig haragudtam rá. Hiányoztak
a több órás beszélgetések, a sok nevetés és az ölelése. Minden. De nem tudok
neki megbocsájtani. Még nem. Koncert után a színpad mögé indultam. A folyosón
egyedül Olivér állt és amint meglátott elindult felém, de én magabiztos
léptekkel sétáltam el mellette. Ya Out kerestem és mikor megláttam a folyosó
végén futva indultam el felé. Visítozva ugrottam barátom nyakába mire ő
felnevetett és szorosan magához húzott.
- - Nagyon
hiányoztál. – mondtam neki.
- - Te
is nekem. – mosolygott, majd egyik pillanatról a másikra változott arca
komollyá. Az oka a mögöttünk ácsorgó, könnyes szemű szöszi volt, aki idegesen
viharzott el mellettünk az öltözőbe. Ya Ou lehajtotta fejét és nagyot sóhajtott.
- - Köszönöm,
hogy eljöttél. – mondta mikor újra rám nézett.
- - Ugyan.
– mosolyogtam rá miközben barna íriszeit fürkésztem. – Haragszik rád Olivér? –
kérdeztem meg azt, amit azóta akartam amióta eljöttem a koncertre.
- - Nem.
Ugyanolyan a barátságunk mint volt. Pontosan tudja, hogy ennek csakis ő az oka,
így senkit nem is hibáztat. Az előző pedig.. Hát megértem, hogy rosszul esett
neki. – mondta mire én kicsit megkönnyebbültem. – Gyere bemutatlak a
többieknek. - kézen fogott és az öltöző felé kezdett húzni. Az szobába lépve a
két idegen fiú egyből felállt és bemutatkozott.
- - Szikszai
Péter. De hívj csak Szikinek. – mosolygott kedvesen amit nevem elmormogása után
viszonoztam neki.
- - Vavra
Bence. De csak Beni. – mondta a legmagasabb fiú. Olivérre néztem, aki
kedvtelenül nyomkodta telefonját tudomást nem véve a körülötte történtekről.
- - Fiúk
szerintem hagyjuk őket magukra. Lenne mit megbeszélniük azt hiszem. – mondta Ya
Ou, majd mielőtt még ellenkezni tudtam volna elhagyták a szobát, így Olivérrel
maradtam bent. Ekkor már nem volt nála a telefon. Csalódott szemekkel
fürkészett, majd megszólalt.
- - Sajnálom.
Mindent. Hatalmas barom voltam, már látom. Hiányzol Hanna. Eddig nem volt olyan
nap, hogy ne lettünk volna együtt, most pedig... Meg tudsz nekem bocsájtani? –
beszélt szomorú hangnemben.
- - Ne haragudj Oli de nem tudok. Még nem. Idő kell nekem és akkor talán menni fog de most még
nem. – az utolsó szónál elcsuklott a hangom és a gombóc a torkomban csak
növekedett.
- - Értem.
– mondta és lehajtotta fejét.
- - Sajnálom.
– mondtam majd elhagytam az öltözőt és a kijárat felé indultam.
Olivér
Elszúrtam.
Nem tud megbocsájtani nekem. Igazából mit vártam? Hogy majd a nyakamba ugrik a
történtek után? Könnyeim ismét folyni kezdtek mikor három barátom lépett be az
ajtón.
- - Sajnálom
tesó. – mondta Ya Ou.
- - Mindegy.
– mondtam majd otthagyva őket kimentem az épületből. Igazából nem haragudtam
senkire csak magamra. A folyosón látni Hannát, hogy mennyire örült Ya Ou-nak
nagyon rossz volt. Régen mindig így reagált amikor hetekig nem találkoztunk
valamilyen okból kifolyólag, és végignézni, ahogy most más karjaiba ugrik az
örömtől sikongva elkeserítő. Az utóbbi időben nem változott meg a kapcsolatom
Ya Ou-val a történtek ellenére sem hiszen tudom, hogy ő semmit sem tett. Akkor
a folyosón viszont kicsit haragudtam rá. Vagy csak féltékeny voltam mert már
nem én vagyok Hannának az a támasz aki mindig voltam? Nem tudom. Úgy éreztem,
hogy elvette a legjobb barátomat. Pedig nem így van, már én is látom. Jól esett
a friss levegő, kicsit megnyugtatott. Csak egy helyen tudtam igazán gondolkodni,
ezért oda tartottam. Gyors léptekkel szeltem át a forgalmas pécsi utcákat mit
sem törődve másokkal. Nem érdekelt semmi. Az sem, hogy a fiúk nem tudják hol
vagyok, az sem, hogy korom sötét van. Csak egyedül akartam lenni és
gondolkodni. Akár csak egy kis időre is, de elfutni a problémák elől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése