Mentorok háza

Sziasztok:) Meghoztam a 10. részt, remélem tetszik. Azért este rakom fel, mert egész nap nem voltam itthon, illetve tegnap is meg ma is BTW koncerten voltam. Ez a rész egy picit rövidebbre sikerült, de kifejezi Hanna érzelmeit a versennyel kapcsolatban. Nem húzom az időt, pipáljatok, kommenteljetek, iratkozzatok fel, hiszen fontos nekem a visszajelzés. Jó olvasást!:) Eszti

10. rész

-           Összepakoltál már?

-           Persze.

-           Hát, akkor induljunk. – mondta mire egy nagy sóhaj hagyta el a számat és követtem a szőke fiú utasítását.

*Fejemben ezernyi gondolat kavargott, ami kezdett az őrületbe kergetni. Az egyik felem azt bizonygatta, hogy hatalmas hülye voltam, hogy belevágtam ebbe az egészbe, a másik viszont azt hajtogatta, hogy életem legjobb döntése volt. Az egyetlen baj az, hogy nem tudom melyiknek higgyek. Az egyik pillanatban úgy érzem, hogy most haza megyek, és nem csinálom tovább, a másikban pedig úgy, hogy beleőrülök, ha nem sikerül. Ezen gondolatok ellenére a dalomat énekelgetem minden másodpercben. Passenger - Let her go című számára esett a választásom, hiszen nagyon szeretem ezt a dalt. Kismilliószor elpróbáltam, csak hogy minden simán menjen, de még így sem vagyok teljesen nyugodt. A tény, hogy pár perc múlva a nevemet mondják, hogy Robi elé kell állnom és újra megmutatni magam félelemmel tölt el. Akárhányszor erre gondolok, testem minden szegletét átjárja az ijedtség és az izgalom érzete, a gyomrom összeszorul és libabőrös leszek. Ez az utolsó akadály. Itt dől el, hogy egy ország ismerhet meg, és azzal foglalkozhatok, amire mindig is vágytam, vagy az álmom szertefoszlik és erre Robi csak annyit mond, hogy ’sajnálom’. Itt már nincsen olyan, hogy rossz napod van, vagy megfáztál. Ha nem vagy egyedi akkor köszönik szépen de nem kérnek belőled többet. Igen, tudom, hogy minden versenyző ebben a helyzetben van mint én, de mégis olyan, mintha csak engem érintene ez a dolog ennyire mélyen. Bármelyik pillanatban szólíthatnak, és akkor a maximumot kell teljesítenem, vagy mehetek haza, vissza, a régi, unalmas életembe.*

- Váradi Hanna. – jött be egy statiszta a terembe, ahol várakoztunk. Ebben a pillanatban legszívesebben elfutottam volna. Remegő lábakkal álltam fel eddigi helyemről és indultam el a szobába, ahol Alföldi Robi és Keresztes Ildikó ücsörögtek és véleményezték a produkciókat. Mikor beléptem, próbáltam magabiztosságot sugározni, ami elég nehéz volt, hiszen arra is koncentrálnom kellett, hogy ne essek össze az izgalomtól. Mindketten rám mosolyogtak, majd egy bemutatkozás és a dal elmondása után végre elkezdhettem azt, amiért valójában itt vagyok. Éneklés közben próbáltam kizárni a külvilágot, ami nagyjából a dal felénél sikerült is. Próbáltam leolvasni valamit mentorom és társa arcáról, de nem igazán sikerült. Produkcióm után köszönetet mondtak, majd elhagytam a szobát. Az udvarra kiérve hatalmas sóhaj hagyta el a számat, és megkönnyebbülten ültem le. Vagyis csak félig nyugodhattam meg, hiszen még vissza van a java, amikor kiderül, hogy bejutottam-e. Vajon mi lehet a fiúkkal? Lehet, hogy ők már rég végeztek? Vajon jól sikerült nekik. Na jó, ez hülye kérdés volt. Biztos megint tökéletesek voltak. Fejemet hátrahajtottam, és behunytam szemeimet. Talán azt reméltem, hogy ettől megkönnyebbülök, de nem így lett. Egy egész napot várnom kell, tehát egy teljes napig idegeskedhetek.

*Másnap*

Percenként nézegetem bal kezemen lévő fehér órámat, azt remélve, hogy ettől hamarabb sorra kerülök. Ujjaimmal ez előttem lévő asztalon dobolok, amivel valószínűleg mindenkit az őrületbe kergetek, bár ebben a helyzetben ez a legkisebb gondjuk a szobában lévő lányoknak. Mikor a statiszta újra a nevemen szólított felálltam és egy mély levegőt véve indultam el a helyiségbe, ahol kiderül, hogy megvalósul- e az álmom. Mikor belépek Robi mosolyogva köszönt, és megkér, hogy foglaljak helyet mellette. Egyből belekezd mondandójába, de lehetetlen eldönteni, hogy mi lesz a vége. Az egyik mondatában azt érezteti, hogy sikerült, de a következővel felhoz egy hibát, ami elveszi a reményt.

-          - A tegnapi produkciód ismét csodálatos volt, lenyűgöztél engem is és Ildikót is, ugyanakkor nagyon sokat kell még tanulnod.. Döntöttem. – mondta semmiféle érzelmet nem tükröző arccal. – Akárhogy is lesz, ne felejtsd el, hogy az éneklést ne hagyhatod abba. Tehetséged van hozzá, és ezt hiba lenne nem kihasználni……. Az idei X- faktor számodra folytatódik. Jössz velem az élő showba! – tartott néha hatásszünetet. Kezemet a szám elé kaptam és nem hittem el, amit hallok. Megöleltem a már mosolygó mentort, majd néhány köszönöm ismételgetése után elhagytam az ízlésesen berendezett szobát. Liluval beszéltem pár szót, majd első dolgom az volt, hogy felhívjam Olivért.

-          - Na, hogy ment? – kérdezte kíváncsian a szöszi.

-          - Sikerült! El sem hiszem! Sikerült. – mondtam sírva, természetesen az örömtől.

-          - Na, látod? Mondtam én. – nevetett bele a telefonba. – Mi még nem kerültünk sorra, de bármelyik pillanatban szólhatnak.

-          - Szorítok. – próbáltam nyugodt hangon beszélni.

-          - Mennem kell. Hamarosan hívlak, szia. – komorult el a hangja amit meg tudtam érteni, hiszen most ők élik át azt, amit én pár perce. Telefonomat zsebembe csúsztattam és egy nagy sóhaj után leültem egy padra. Minden pillanatban azt vártam, hogy csörögjön a fehér készülékem, és Olivér is hasonló boldogsággal újságolja, hogy bejutottak. Az ellenkezőjét el sem tudtam képzelni. Ahogy ígérte, pár perc múlva megszólalt ismerős csengőhangom, és kapkodva húztam el a zöld gombot.

-          - Na? – szóltam bele türelmetlenül.

-          - Hát az a helyzet, hogy.. Hogy is mondjam.. – mondta csalódott hangon, én pedig elszomorodva vártam, amíg végre kinyögi a választ. – Bejutottunk. –szólalt meg már boldogan.

-          - Hülye! Tudod mennyire megijedtem?! – fakadtam ki, amire persze egy hangos nevetés volt a válasz.

-          - Kár, hogy nem láttam az arcod. – röhögött tovább.

-          - Szerintem örülj, hogy több száz kilométerre vagy tőlem.

-          - Holnap találkozunk hercegnő. – mondta még mindig nevetve és bontotta is a vonalat, meg sem várva válaszom.

*Másnap*

-          - Sziasztok, srácok. – vigyorogtam miközben felálltam a sötétbarna padról.

-          - Szia. – mondták egyszerre majd sorban megöleltek. Olivért persze először jól hátba vágtam és lehordtam, amiért tegnap a frászt hozta rám. Természetesen csak nevetett cselekedetemen, majd magához húzott és megpuszilta a homlokom. Megindultunk sétálni a Margit- szigeten és közben elmeséltem nekik részletesen a tegnapi napom, majd ők is így tettek. Egyébként már mindeni a Corvinon lakik. Nem tudom, hogy a véletlen műve- e, hogy a fiúk a szemközti lakásban vannak, mindenesetre nagyon örülök, hogy ennyire közel vagyunk egymáshoz. Én Batánovics Lilivel és Eckert Anival vagyok egy lakásban, egész jól kijövünk egymással. Egyre jobban kiismerjük mindenki szokásait, gyenge pontjait. Mindketten nagyon barátságos és aranyos lányok.

-          - Nincs kedved eljönni délután a próbánkra? – zavarta meg gondolatmenetemet Sziki.

-          - Végül is, úgy sincs más dolgom. – mosolyogtam a legidősebb fiúra, aki egyből viszonozta a gesztust. A saját dalomat már régen, a mentorok háza előtt kiválasztottam és meg is tanultam, hiszen semmit sem szeretek az utolsó pillanatra hagyni. Persze ez a tett lehetett volna felesleges is, ha nem jutok be, de szerencsére nem így lett. Sétálgattunk, beszélgettünk és nagyon sokat nevettünk. Hamar eltelt ez a pár óra és mikor feleszméltem, már a próbaterem ajtaját nyitottuk ki. Elfoglaltam szokásos helyem és úgy hallgattam a fiúkat. Persze, a szokásos helyedet. Életedben másodszor ülsz ebben a székben, gratulálok Hanna. Mikor már lassan másfél órája énekeltek, mindannyian úgy gondoltuk, hogy ideje szünetet tartani.

-          - Elénekled nekünk a dalod? – nézett rám Bence, miután letette a már üres poharát az előtte lévő asztalra.

-          - Ha szeretnétek. – mondtam, mire határozott bólogatás volt a válasz. Felálltam eddigi helyemről és a mikrofonhoz sétáltam. A dalom Alicia Keys – Fallin című száma.

-          - Nagyon jó volt. – dicsért meg Sziki mikor elcsöndesedett a zene.

-          - Ha tudnád, hogy néz rád Olivér, amikor énekelsz… - szólalt meg Ya Ou, aki az asztalon könyökölt és a fejét támasztotta nagy kezével. Még csak rám sem nézett, úgy beszélt. Nem igazán értettem, hogy mire gondol, hiszen én nem látok semmi furcsát Olivéren.

-          - Mi? De hát én nem nézek rá. Vagyis ránézek, de ugyanúgy mit bárki más.. – magyarázkodott a szöszi, amire Ya Ou felemelte a kezét, jelezve ezzel, hogy befejezheti, mert őt semmivel sem fogja meggyőzni. Nem igazán tudtam hova tenni ezt a dolgot, ezért inkább nem is foglalkoztam vele.

Félelem

Sziasztok!:) Meghoztam a 9. részt. Ha tetszett pipáljatok, kommenteljetek, iratkozzatok fel! Az új design-t pedig szeretném megköszönni barátnőmnek. Jó olvasást:)

9. rész

 Nagy nehezen elvonszoltuk az ágyig és amint lefeküdt már aludt is.

-           Itt maradok vele. – adtam Hanna tudtára tervemet.

-           Rendben. Hívj, ha valami baj van. Jó éjt. – köszönt el egy öleléssel a nem éppen józan lány.

-           Úgy lesz. Jó éjt. – mondtam, majd visszaültem kiütött barátom mellé.

Hanna

Reggel a szobámba beszűrődő fény keltett fel. Hunyorogva próbáltam kinyitni a szemem, de amint sikerült egyből vissza is csuktam. Fejem elviselhetetlenül fájt és úgy gondoltam, hogy egy liter kávé sem segíthet jelenlegi állapotomon. A tegnap estét teljes homály fedi, semmire sem emlékeszem. Erőt vettem magamon és kicsoszogtam a konyhába fájdalomcsillapítóért. A gyógyszer bevétele és 2 pohár hideg víz után a fürdőbe mentem, hogy valamilyen szinten rendbe szedjem magam. Megfürödtem és a hajamat is megmostam. Mikor mindennel végeztem, hagytam egy üzenetet Lexinek, hogy felmentem Ya Ou-hoz. Kopogtam kettőt barátom ajtaján, majd pár másodperccel később lépteket hallottam. Meglepetésemre Olivér állt előttem, és amint láttam ő sem sok mindenre emlékszik a tegnapi estéből. Két puszival köszöntöttem, majd a nappaliba indultam.

-          Iszonyatosan sajog a fejem. – dörzsölte meg halántékát a szőke fiú.

-          Nekem mondod? Alig bírtam felkelni. Semmire sem emlékeszem a tegnapi estéből az érkezésen és azon kívül, hogy Ya Ou mennyire kiütötte magát. – ültem le egy székre. Olivér is bevett egy gyógyszert majd követte példámat.

-          Lesz mit takarítani. – sóhajtott, majd egy puffanást hallottunk a kanapé felől, mire mindketten odanéztünk. Ya Ou leesett eddigi helyéről, amin mi felnevettünk.

-          Hol a francban vagyok? – kérdezte a félig kínai srác mikor valahogy sikerült feltápászkodnia.

-          Ömm. Otthon? – kérdeztem elég fura hangnemben, majd kuncogtam a másnapos fiú meggyötört arcán.

-          Shhh. Ne olyan hangosan. Rohadtul fáj a fejem. – csukta be szemeit és megfogta az előbb említett testrészt. – Semmire sem emlékszem. Ennyire berúgtam volna?

-          Haver a saját nevedet sem tudtad. – röhögött Olivér. Miután Ya Ou valamilyen szinten rendbe szedte magát nekiláttunk a pakolásnak. 1 óra alatt végeztünk mindennel. Kezdett visszajönni a tegnapi este és a fejem sem fájt már annyira. Beugrott egy kép: Olivér és én az erkélyen. Majdnem megcsókolt.

-          Minden rendben? – kérdezte a szőke fiú, valószínűleg látta, hogy elgondolkodtam. Válaszul csak bólintottam, majd egy köszönés után elindultam a saját lakásom felé. Biztos csak a pia miatt volt. Mindketten sokat ittunk, részegek voltunk, nem tudtuk mit csinálunk.

 – Megjöttem. – kiáltottam mikor beléptem a Lexivel közös lakásunk ajtaján.

-          Mizu? – kérdezett barátnőm, amikor lehuppantam mellé a nappaliban található sötét színű kanapéra.

-          Hát reggel eszméletlenül fájt a fejem és nem emlékeztem semmire a tegnapi estéből. Aztán felmentem Ya Ou-ékhoz segíteni rendet rakni és eszembe jutott valami a buliból, ami nem hagy nyugodni.

-          Mi? – ült törökülésbe, és felém fordult.

-          Olivér majdnem megcsókolt. – nyögtem ki egy sóhaj után, majd reakciójára várva néztem rá.

-          Hogy mi? – először kikerekedett szemekkel bámult, majd felkacagott.

-          Csak a pia miatt volt. – temettem bele kezeimbe vörös arcom.

-          Te  nem vagy normális. Egyáltalán nem azért történt, mert részegek voltatok. Ugyan Hanna a vak is látja, hogy teljesen odavagytok egymásért. – mondta Lexi halál nyugodtan mire én rákaptam a fejem.

-          Lexi, 3 éves korom óta a legjobb barátom. Nem vagyok szerelmes belé. – keltem ki magamból, de ekkor csengettek. Felpattantam eddigi ülőhelyemről, az ajtóhoz siettem és egyből ki is nyitottam. Olivér és Ya Ou álltak előttem.

-          Sziasztok. – köszöntem a két fiúnak.

-          Szia. Nincs kedvetek filmezni egyet Lexivel? – kérdezte a barna srác.

-          De. Miért is ne!? – jött a válasz a hátam mögül, aminek a gazdája barátnőm volt. – Gyertek be. – mosolygott Lexi az előttem ácsorgó fiúkra. Én a konyhába mentem egy kis rágcsálnivaló találásának reményében, amíg barátnőm keresett egy filmet Olivér és Ya Ou segítségével.

-          Hanna, beszélhetünk? – jött be Olivér a konyhába, miközben a chipset öntöttem ki az előttem lévő tálba.

-          Persze. – néztem hátra és rámosolyogtam a szőke fiúra.

-          Tudod, ami tegnap az erkélyen történt…

-          Igen tudom, a pia miatt volt. – fejeztem be helyette a mondandóját.

-          Srácok gyertek! – kiabált nekünk Ya Ou. Vígjátékot néztünk és nagyon sokat nevettünk rajta. Az egész napot a srácokkal töltöttük, sétáltunk, beszélgettünk, hülyültünk. Este fáradtan estem be az ágyamba és szinte azonnal el is aludtam.

*a mentorok háza előtti éjszaka*

A táborban is továbbjutottam úgy, ahogy a fiúk is. A verseny miatt halasztok egy évet az egyetemen, hiszen a kettőt egymás mellet csinálni lehetetlen, főleg ha jó jegyeket akarsz kapni. Ma van a mentorok háza előtti utolsó éjszaka. Egész délután Lexivel voltam, segített készülni, pakolni meg ilyesmik. Rettenetesen izgulok. Félek, hogy nem sikerül és nem jutok be az élő showba. Egyébként a mentorom Alföldi Robi, nagyon szimpatikus. Most hajnali kettő van és képtelenségnek tartom, hogy valamennyit is aludni fogok. Hirtelen ötlettől vezérelve írtam egy SMS-t Olivérnek, és vártam, hogy érkezzen rá válasz. Mint később kiderült hiába, hiszen alig pár perccel később már kopogtatott ajtómon.

Olivér

Hajnali kettő van, és én csak forgolódom. Nem tudok aludni, félek a holnaptól. Ez az utolsó akadály és minden csak Szikora Robin áll, vagyis rajtunk, hogy hogyan teljesítünk. Telefonom jelzett, hogy üzenetem érkezett. Értetlenül nyitottam meg az SMS-t, aminek a feladója Hanna volt.

-          Szükségem van rád! H

Nem írtam vissza semmit, csak kipattantam a meleg ágyamból, magamra kaptam egy nadrágot és egy pólót, belebújtam megszokott cipőmbe és már siettem is az üzenet feladójához. Kettőt kopogtam az ajtón és nem telt bele fél perc, a zár elfordult én pedig beléptem a sötét lakásba. Becsuktam magam mögött az ajtót majd magamhoz szorítottam a törékeny lánykát. Hosszú percekig álltunk és öleltük egymást. Nem kellettek szavak. Csak voltunk egymás karjaiban és ennyi elég volt.

-          Köszönöm. – szólalt meg suttogva Hanna, de még mindig nem engedett el.

-          Mi a baj? – kérdeztem figyelmen kívül hagyva előző szavát, hiszen alapvetőnek tartottam, hogy ha valami van, akkor mellette vagyok.

-          Félek. – vallotta be, én pedig egyből tudtam, hogy mire gondol.

-          Én is. De neked nincs mitől. Csodálatos vagy és ez Robi is tudja. Hiba lenne, ha nem juttatna be téged. – adtam egy puszit feje tetejére mondandóm után.

-          Itt maradsz? – kérdezte, és felnézett rám sötétbarna szemeivel.

-          Persze. – mosolyogtam rá, majd a szobája felé indultunk. Befeküdtem mellé az ágyba és szorosan magamhoz húztam. Pár perccel később Hanna már egyenletesen szuszogott karjaimban, majd lassan engem is elnyomott az álom.

Hanna

Olivér jelenléte teljesen megnyugtatott. Éreztette velem, hogy mindig számíthatok rá, és akármi történik, ő mellettem van. A mai éjszaka bebizonyította, hogy jól döntöttem, amikor megbocsájtottam neki. Elvégre nem mindenki tette volna meg, hogy hajnali kettőkor felkel és rohan hozzám. Nem gondoltam, hogy bármennyit is aludni fogok ezen az éjszakán, de sikerült. Sőt, kipihenten keltem fel reggel az ágyamból. Olivér már nem volt mellettem, de sejtettem, hogy hol találom. Megérzésem nem hazudott, a szöszi a konyhában tevékenykedett, csinálta a reggelinket.

-          Jó reggelt. – mosolygott rám, mikor észrevette, hogy őt figyelem.

-          Jó reggelt. – ismételtem, majd egy puszit nyomtam arcára. – Mit eszünk? – kérdeztem kíváncsian.

-          Tojásrántottát. – válaszolta, és folytatta eddigi tevékenységét. A reggeli elfogyasztása után Olivér a konyhába ment elmosogatni az edényeket, amiben persze segítettem neki. Mikor már rend uralkodott, hirtelen ötlettől vezérelve magamhoz húztam a magas szőke fiút. Percekig álltunk egymást ölelve a konyha közepén.

-          Köszönöm. – suttogtam a fülébe.

-          Nem tesz semmit. – adott egy puszit homlokomra, de ölelésünket egy pillanatra sem szakítottuk meg.

-          Jó reggelt. – hangzott a hátunk mögül, mire kibontakoztam Olivér karjai közül és a hang irányába fordultam.

-          Szia. – mosolyogtam barátnőmre.

-          Hát te? – kérdezte Lexi a mellettem ácsorgó fiút, miközben kávét töltött kedvenc csészéjébe.

-          Itt aludtam. – válaszolt egyszerűen vállát megrántva Olivér és otthagyott minket Lexivel. Barátnőm sejtelmesen mosolyogni kezdett és szemöldökét húzogatta. Fejrázással jeleztem felé, hogy befejezheti, mert semmi sem történt és Oli után mentem, aki a nappaliban ült a tévé előtt és váltogatta a csatornákat.

-          Lassan készülődni kéne. – adtam tudtára, hiszen másfél óra múlva indulunk. Természetesen nem egy helyre megyünk, én Alföldi Robihoz, ők pedig Szikora Robi nyaralójába. Olivér szó nélkül kikapcsolta a készüléket és felállt eddigi helyéről.

-          Összepakoltál már?

-          Persze.

-          Hát, akkor induljunk. – mondta mire egy nagy sóhaj hagyta el a számat és követtem a szőke fiú utasítását.